A kívül hordott alsónadrágon túl: Uncanny Avengers (2012-?)

Nagyon régóta szeretnék már egy kedvenc képregényemről írni, de mindig jön valami, ami eltereli a

figyelmem.

 Ami most az Uncanny Avengers.

 A történet érdekesen indul. A marvel háza táján pillanatnyilag nagy mutánsellenesség van. Küklopsz egy mutáns lázadást szervez, Xavier pedig halott. Válaszul Küklopsz öccse (jah, van ilyen...) és pár mutáns megpróbálják a kedélyeket lehűteni, egy közös Avengers X-men csapattal, aminek tagjai a fent említett Küklopsz öcsi, Vadóc, Rozsomák, Amerika Kapitány, Thor és Skarlát Boszorkány. Dolguk van is, ugyanis Vörös Koponya ellopja Xavier testét és az agyán keresztül megszerzi a telepata képességeit a kedves professzornak, majd egy agymosott mutáns sereggel New Yorkra (Alap) támad.

 És ez eddig fasza. Jók a karakterek, jók a történetek, akció. Az alapötlet is zseni és nekem ez volt az első Vörös Koponya képregény szereplése életemben és nagyon adja a karakter. A csapatdinamika is működik, amit azért nehéz írni, miközben pedig megvan a avengers és x-men konfliktus is.

 Miért lesz akkor ez az első lehúzó képregénykritikám?

 Az első öt számmal lemegy ez a sztori. A következő kifejezetten érdekes, egy laza kis akció, de amúgy meg érdekes ötletek vannak, a csapatot hogyan reprezentálják a média előtt.

 Utána meg megjelenik egy olyan jelenség, amitől Rozsomákszerű őrjöngésbe kezdhetnék.

 A következő sztori elkezdődik, bejönnek olyan karakterek, akikre ránézek és azt se tom, kik. Olvasom már a 12. számot és most volt először az egy sorozatnál, hogy hiába próbáltam utána olvasni a hátterének, nem sikerült. Tíz perc után feladtam. Mennek a jelenségek, össze vissza történnek dolgok és nem látom értelmét, nem tudom mi van, kik kit mivel és mikor és mennyivel/mennyiért. Magyar fórumokat megnéztem és elképedve láttam, hogy valaki összeszedte, kb tíz évnyi marvelt kell újraolvasni egy szám értelmezéséhez.

 Nem tudom elképzelni, miért jó a képregényiparnak olyan számokat írni, amiket csak a veterán

képregényolvasók értenek. Végre elkezdődött az, hogy ez a médium is nem egy szubkultúra része, hanem képes nyitni a tömegek felé. Elég csak a Dark Knightokra vagy a Marvel filmekre gondolni. Engem szinte sért, hogy egy ilyen jó ötlettel, kezdő sorozattal, amit agyonreklámoztak, behívná az új olvasókat és még aki hajlandó utánajárni, még az is többet ért 0 fizikai tudással a kvantumfizikából, mint ebből...

 Tényleg ennyire csak egy "kocka" réteg kiszolgálására lenne jó a képregényipar, akik félszavakból értik egymást? Ennek ellenére az első öt részt szívesen ajánlom bárkinek!

Villámkritika: Elysium (2013)

NE nézzétek meg. Amennyiben tetszik az alapötlet, üljetek le a rendező első filmje elé, ami a District 9 (2009). Mindkettő film megpróbál egyszerre akciót és társadalmi kérdéseket adni. A kettő között a különbség:

  A District 9 egy egyedi, idegen, egzotikus bölcs, elegáns harcstílussal.
  Az Elysium egy látványosan kapálózó, részeg és naiv butaságokat fecsegő amerikai.
  Első egy igazi, finomságokkal teli alkotói film, a második pedig egy jó ötlet buta popcorn mozira lebutítva.
  Hiába ellenkeztem a gondolat ellen, hogy ugyanaz a rendezőjük, mindkettő alkotáson rajta láthatóak a keze nyomai. Reménykedjünk csak, hogy a fiatal (a District 9-t 30 évesen rendezte...), dél-afrikai tehetségnek ez csak egy mellélépése volt. Pont ezért is inkább a District 9-ból rakok ki (elmaradhatatlan) képet, tessék azt megnézni, aki nem látta.
  MOST!

A kívül hordott alsónadrágon túl: Anhilaton (2005-2007) és Anhilation Conquest (2007-2008)

Tegyük föl a kérdést, mit lehet tenni akkor, ha egy író(csapat) kap egy képregény felkérést, aminek a

karakterei legyenek a B-kategóriás Marvel jók és rosszak, célként megfogalmazva, hogy kezdjen velük valamit és legyen az űrben a történet.

   Nos, egy irtó jó epikus, igazi képregényt.

  Miközben a Földön éppen a világ szuperhősei egymásnak esnek mondvacsinált (és írásilag erőltetett) okoknál fogva, közben a galaxis peremén egy óriási flotta halad végig a galaxison, mindent szinte szó szerint letarolva. Elbukott vagy a bukás szélén álló birodalmak hősei, szolgái vagy renegátjai egyesülnek megállítani ezt a hadsereget. Közülük jó párjukat nem is a kötelesség vagy a becsület, hanem a túlélés iránti vágy vagy be nem teljesített bosszúk vezérlik. Ez az összeverbuválódott csapat pillanatnyilag a galaxis utolsó reménysége.

 Szerencsére az írók egy ügyes húzáshoz folyamodtak. A főbb szereplők mindegyike kapott egy pár füzetes előzményt, ahol jól meglehet ismerkedni a karakterrel. Vannak közöttük jobbak, vannak rosszabbak, de az egész összhatás kifejezetten élvezhető. A két nagy füzettel összesen nyolc ilyen történet van, úgyhogy ezért nem lehet követ vetni az írókra. Emellett pedig nagyon jól megjelennek a hősök motivációi, miért szállnak szembe egy legyőzhetetlen flottával...és ezek igazi emberi okoknál fogva teszik, nem azért, mert ő Pókember és a nagy hatalommal nagy felelősség jár és blalbalbalalbbala...

  Ami pedig ezek az érdekes sztorik után jönnek, az azonban maga az igazi epikus sci-fi csata. Izgalmas, monumentális, vicces, letehetetlen. Az akció pörgős, látványos és még ismételhetném ezeket a szavakat, de fölösleges. Ilyennek kell lennie egy igazi szuperhősös képregénynek.

  Itt kell megemlíteni a legfontosabb erényét, ez pedig az, hogy olyan karakterek szerepnek benne, akiknek

nincsen egy olyan kánonjuk, amihez lehetetlen hozzányúlni. Esendőek igen, de közben pedig kemények, ha kell kegyetlenek és sokkal, de sokkal véresebbek. Itt tényleg úgy viselkednek, hogy itt van a világ vége és mindent szabad (egyik példa, mikor Ronan, a vádló erkölcsi kötelességét teljesítve kinyírja a megmaradt hadseregtiszteket a háború kellős közepén...igen, ő a történet egyik hőse). A másik igen eltalált pedig a "gonoszok". Igen, mindkettő füzet fő antagonistája őrült és veszélyes (igaz, jól eltalált, hogy a motivációik sötét és betegesek, nem pedig a VILÁGOTAKAROMURALNIMOST), azonban mellettük vannak olyan karakterek, akik igen, annak mondhatóak, közben pedig tulajdonképpen inkább csak  természetüknél fogva túlhaladtak ezeknek az erkölcsi normáknak, erre tökéletes példa a talán legjobb szereplője az egész történetnek, Thanos.

  A képregényt egy magyar oldal lefordította, a csapat munkáját nem tudom nem becsülni és dicsérni.

  Itt ejtenék pár szót a mainstream karikról. Nekem ez volt az egyik első képregényem, amit idősebb fejjel elolvastam és bitangul tetszett. Felnőttesebb ugyanis. Reálisabban reagálnak a hősök a világra, mint népszerűbb társaik, akiket nem szabad beszennyezni és jónak kell lenniük. Mivel az ő szimpátiájukat és fiataloknak szóló üzenetüket fenn kell tartani, nem ölhetnek vagy lehetnek igazán erőszakosak, ami párszor nagyon, de nagyon gázul hat (ez csak egy példa volt, nem akarok senkit sem tömegmészárlásra buzdítani). Mind a Green Arrow, mind Hawkeye nem gyilkol például, miközben könyörgök, íjászkodnak! Legyünk őszinték, az egy olyan eszköz, amit élőlények megölésére találtak fel! Szinte csak ez az egy funkciója van. Megtudom érteni a NO killing politikát, de párszor már kiherélik így a karaktereket és nagyon furcsa lesz az egész ténykedésük vagy logikátlan...nekem legalábbis ez jutott eszembe az Anhilation kapcsán.

   Ja és még egy dolog: érdekes módon a fentiek ellenére mégis Superman és Amerika Kapitány helyett nem az ikonikus megkérdőjelezhetetlen hősöket szeretjük, hanem a darkosakat, mint Roszomák vagy Batman...

Villámkritika: Star Trek Into The Darkness (2013 és mellé Star Trek (2009))

Újfajta cikk fajtával érkezek, amiről nem is nagyon mondanék semmit, hisz a név magáért beszél.

   Star Trek 2, meg kell nézni, aki szeretne egy igazi sci-fi akciót látni.

  Picivel bővebben: J. J. Abrams első Star Trek filmje olyan hangulatot adott nekem, mintha a Star Wars régi trilógiát vették volna fel a XXI. században, ahol nem csak az a karakter számított, akinek fénykardja van vagy Natalie Portman. Jó, legyünk őszinték, lehet egy fénykardnak és neki ellenállni??? (A jobboldali képnek nincs semmi köze a Star Trekhez, szimplán 1. Felakarom kelteni a figyelmet a cikk elolvasására, 2. Nem lehet neki ellenállni.)

  Jól tudom, most megfogtok támadni, de a Star Trek első része nekem azt a Hoth bolygós, Bespines és első Halálcsillagos hangulatot hozta vissza, amit annyira szerettem és sci-finek éreztem a filmeket. Visszatérve a fősodorhoz, az elsőben a karakterek jók voltak és érdekesek, nem kellett ismerni hozzá az azt megelőző sorozatot és filmeket és még fogalmam sincsen miket, mivel sosem voltam Star Trekkes és mégis élveztem a 2009es alkotást.

  Pörgős, látványos, jókat nevetsz rajta és lightos üzenete is van a filmnek. Ez volt az első film, a második meg teljesen ugyanilyen, szerintem egy picivel jobb, de hát Benedict Cumberbatch Khanként zseni, plusz talán a sztori is kicsivel jobban bejött nekem. Aki jót akar szórakozni, nézze meg mindkettőt, az elsőt azért illik megnézni a második teljesen élvezéséhez, úgy jönnek ki a poénok. 

  Úgy látszik egyébként a filmnek van egy hivatalos képe, ugyanis mikor Khanról kerestem valami faszát, akkor is ebbe futottam bele, amit megtudok érteni, nagy volt a csábítás a kép kirakására, de féltem, még a végén másnak fogják a blogot hinni, mint ami (de én azért megtudom érteni, miért is kerül elő ilyen sokszor...)

A kívül hordott alsónadrágon túl: Thor, God of Thunder 1-11 (2013)

Az újraindult Thor sorozat (eddig is volt, csak újrakezdték a számozást...hosszú, képregény marketingbeli húzásról van szó itt) írója feltette azt a kérdést, hogy egy jól megírt Thornál mi lehet még királyabb, mivel lehet még jobban emelni az amúgy zseni január óta menő sorozatot.

  Három Thorral!

 Ez a húzás önmagában egyszerű és nagyszerű, de ha hozzátesszük, hogy a "jelenkori" avengerses Thor mellé rakjuk társként a múltból jött fiatal, fegyelmezetlen verzióját és a jövőben Asgard vezetőjeként uralkodó egyszerre önmaga és Odin keverékeként létező öreg Thort, a húzás zseni.

  De nagyon előre futottam!

 A történet ugyanis úgy kezdődik, hogy Thor, a bosszúálló megjelenik egy isten háta mögötti bolygón. A szófordulatom majdnem szó szerint értendő is, ugyanis a helyiek siránkozásából megtudja az asgardi isten, hogy a csillagok között élő istenei az előtte halandóknak eltűntek. A helyzet azonban sokkal rosszabb, mint ahogy megtudja a villámok ura: előbbieket ugyanis lemészárolták.

  Ezalatt a múltban egy fiatal Thor még Mjolnir nélkül, két harc és ivás között egy Gorr nevű lénybe fut bele,

aki az istenek mészárosaként mutatkozik be neki, miközben éppen végzett a szláv panteon egyik tagjával.

  Egy harmadik idősíkon pedig egy megtört viharisten ül a kihalt Asgard trónjában, miközben egy ostromló fekete sereggel való végső megmérettetésre készül, egyedül, fáradtan, magányosan.

  A három idősík között folytonos ugrálás van, azonban ez egyáltalán nem megy a történet kárára. Jó párszor nagyon szép játék van vele, érdemes lenne mind képregény, mind más médiumban íróknak megfigyelni ezt a módszert. Amennyiben még a cselekményről van szó: Gorr, a történet központi karaktere Thor mellett nagyon jóra sikeredett. Minél több tud meg róla az ember, annál inkább emberibb lesz az elején lévő lelketlen gyilkológép. Az istenek nélküli világra áhítozó lénnyel kapcsolatban sok kérdés felmerül, amit nagyon szépen bont ki az író. Jó pár irtó jó példát tudnék hozni, de nem teszem ezt meg, mivel azzal csak újabb és újabb állkeresgélős meglepetéstől fosztanám meg az olvasókat.

  Amit külön ki kell hangsúlyozni, az nem más, mind a három Thor. Egyszerre ugyanazok a személyek és teljesen különbözőek. Az olvasó párszor látja ugyanazt az istent a fiatal, fegyelmezetlen formájában; a felelősség tudattal teli bosszúállóban és az öreg, cinikus szinte Odin szerű öregben; közben pedig mások is. Engem személy szerint tudattalanul is elgondolkodtatott az ember öregedésén és az időn, hogyan képes az meghagyni a fogát az emberen, mert az igazi változás nem a kinézetben van...hanem belül.

  Technikai részekről szólva nekem nagyon tetszett a képi világa, a karakterek nagyon jól vannak ábrázolva (spoiler: nekem nagyon tetszett a Gorr féle isten-koncentrációs táborban a túlélő, foglyok koszossága, ami a halhatatlanokat teljesen emberivé tettek). A Thorok között ügyesen rajzolták meg a különbségeket, Gorr pedig kinézetével egy fenevad, de nagyon okosan rajta is meglátszódik a különböző idősíkok közötti változás. Nem hiába van erejével és ereje nélkül máshogy ábrázolva...

  Rövid, éppen hogy nem egy tucat részes sorozat, izgalmas sztorival, elgondolkodtató kérdésekkel és gyönyörű képi világgal, amihez nagyon fasza akció tartozik. Mindenkinek érdemes kipróbálnia! Legszívesebben elolvastatnám mindenkivel, aki azt mondja, a képregények buta, üres alkotások.

A kívül hordott alsónadrágon túl: Marvel vs DC

Mai nap során nem egy képregényt fogok bemutatni, hanem inkább a két kiadóval foglalkozok (Azt hittétek,

a sok film után ők elfelejtődtek, mi? :) ). Előre szólok, ez nem egy intellektuális ökölharc lesz azzal kapcsolatban, melyik világ karakterei a jobbak. Nem fogok nagy sztorikat se mesélni Stan Leeről és magáról a műfajról sem. Célom sokkal inkább az, hogy meghatározzam, mi a különbség szerintem a két univerzum karakterei között. Őszinte leszek, jó pár gondolatot olvastam különböző fórumokon ezzel kapcsolatban vagy vitáztam ismerőseimmel és úgy vettem át pár meghatározást, amiket itt közlök. Ezek nélkül kétség kívül lehet nem tudtam volna most ezt a cikket megírni és kialakítani ezt a személyes véleményemet ebben a kérdésben.

  Én ugyanis egy igazán fontos különbséget látok. Ez pedig nem más, mint a szereplők és a világ kapcsolata.

 Ebben ugyanis nagyon elüt a két kiadó történetei és szereplői. A Marvelnél a képregények sokkal realisztikusabbak. Tudom, nagyon nagy hülyeségként hangzik ez. Hogy lehet egy olyan sztori reális, ahol egy nagy zöld ember egy norvég istennel együtt szétüt mindent?! Ahogy a nagy rendező nagy filmje mondja, a lényeg a kis különbségekben vannak.
  Szerintem minden történetnek az igazi lényege, magja, a karakterekben van elásva. Nem arra gondolok, mindig hú de kidolgozottaknak kell lenniük. Van, ahol ez teljesen szükségtelen. Nézzük meg például Gimlit és Legolast a Gyűrűk Urában. Peter Jackson filmjeiben tökéletesen működnek, pedig nincs semmi nagy tragédia vagy hasonló mögöttük és a jellemük is igen könnyen megfogalmazható. Visszatérve a fősodorhoz. Anno olvastam kritikaként az egyik magyar fórumon, hogy a DC mennyire visszamaradt a Marvelhez képest, mivel Batman még mindig a barlangjában van, míg az X-menek (akkor pillanatnyilag) rég otthagyva az iskolájukat egy kis szigeten szabad, ENSZ által bejegyzett államot alapítottak (és azóta is változott a helyzet...radikálisan). Ezen keresztül gondolkodtam el és végül állítottam fel az egész cikkem fő gondolatát, amit vallok a két kiadó között különbség fő okként..
   A Marvel és Dc közötti elütést és igen jelentős eltérést úgy tudnám leírni, hogy  a DC-nél a karakter van a
középpontban, az ő személyisége a világ ellen (hiszen a hősök nagy része egy kérdést-mondanivaló testesít meg), míg a Marvelnél sokkal inkább a környezet reagálása a köpenyes igazságosztókra hangsúlyozták ki.
  Hiába szeretem jobban a DC-t, eltudom fogadni teljes mértékben a Marvel féle hozzáállást. Egy Batman és Szupermen történetnek sokszor az a lényege, a karakter hogyan reagál bizonyos eseményekre.  A Marvelnél ezzel ellentétben nincsenek ennyire egy mondanivalót megtestesítő szereplők (persze kivételek mindenképp akadnak, pl Captain America. Vele egyébként estek többségébe nem is tudnak mit kezdeni...igaz, most pokolian jól írják). A Bosszúállók kifejezetten figyelnek a megjelenésükre, ugyanúgy, mint a Pókember. A környezetükre reagálnak, mert úgy gondolják ezt kell tenniük, mert az emberek ezt várják el tőlük és ilyen a világ, ellentétben pl Batman vagy Supermannel, akiket nem érdekli az emberek szeretik vagy utálják őket (lásd lightosabb verzióban a Pókot, radikálisabban a Megtorlót). Velük ellentétben Vasember a régi dolgait akarja helyretenni és a világon segíteni, Thor meg kötelességből teszi a dolgait. Nagyon érdekes, hogy pont emiatt ők fejlődnek, az élettörténetük változik (ami párszor zseni párszor meg szörnyű dolgokat hoz életre).
  Itt az idő kitérni az X-menre. Ők egyrészt a legérdekesebb esete ennek, hisz annyi mindent jelképeznek.

Legjobb értesülésem szerint azért is hozták létre őket Stanék, hogy egy olyan csoportot mutassanak be, akik rendesen élnének, ha nem lenne velük kapcsolatban kialakult előítéletek (sokan meghatározzák, melyik kérdés volt a fő elindítója a csapatnak, de lényegtelen, hiszen mindegyik ilyen esettel kapcsolatban tanulságosak a történeteik). Itt található meg a Marvel legérdekesebb összeütközése az én elméletemmel, a történet vs ikonikus, rendíthetetlen karakterek. A mutánsok sztorija ugyanis őszinte leszek, nem a kedvenceim, most kezdtem csak őket jobban megismerni, ennek ellenére nagyon érdekesen alakult sorsuk (amennyit én tudok: teljes rejtőzésből egy relatíve elfogadott csoport, majd kettészakadás, ahol egyik épp megpróbálja az emberek bizalmát megnyerni, míg a másik forradalmat indít...). A fő gondolatmenethez kell azonban a két megközelítési oldalt reprezentáló személy, így született meg  Professzor X és Magneto. Mindketten olyan jól mutatnak be egy hozzáállást a mutáns ügynél, hogy az zseni. Személyes kérdésem következi az olvasó felé: Magneto gonosz karakter? (A jobbra fent található kép állítólag a képregényekben is megjelenik, nem véletlen a  Magnetó Che Guevarára hajazó ábrázolása)

Visszatérve az elméletemhez, pont ez a két személy, akikkel az írók mostanában nem tudnak mit kezdeni, ugyanis a Marvel féle változás politikájában ők pont elvesztek, hiszen igen jelentős ideológiát hordoznak magukban (Spoiler: Charlest most nyírták ki, míg Magneto pillanatnyilag a kialakuló forradalom eléggé másodhegedűs karaktere...).
    Itt térnék ki a DC-re. Náluk ugyanis kevésbé van változás (ettől függetlenül természetesen itt is található, de kevesebb és nem annyira marginális, mint pl ami most történik a Pókemberrel...hehe). Mind a rosszak, mind a jók akár még elnagyoltabbnak is mondhatóak a másik kiadó hasonló szereplőihez képest...de rájuk nézel és tudod, mit akarnak, mi a céljuk és a mondanivalójuk. Az ő történeteik nem a változásról szólnak és a környezetre való együttélésről. Náluk a kérdés, mi fog történni, mikor a jellemük, amiért mozgatja őket, összeütközik mindennel, ami körbeveszi őket vagy pedig a rejtély mi is lapul a lelkük mélyén, amit sokszor próbálnak elrejteni (erre Catwoman példáját tudnám felhozni). A Joker fizikailag nem Batman ellenfele, mégis ő az igazi ősellensége...azért az, mert a karakter alapját támadja. Lex Luthor pont azt az emberképet mutatja, ami a Superman kiskorában belenevelt idealizált békés lélekkel ellentétben áll. A szabadságot, az erkölcsi kérdések nélküli, mindenkit maga mögé utasító individualista szemléletet jelképezi. A kriptoni atyáskodó, védelmező figurájában elnyomó és idegen hatalmat lát, ami megakasztja a fejlődést a régimódi értékrendszerével. A DC világában sokkal inkább vannak hősök, antihősök és gonosztevők. Batman sosem lesz képes letenni a köpenyét...és mivel már több, mint egy személy és pont ezétz Batmannak mindig lennie kell...