Pokemon Go: A városi tér halála?

Furcsa egy jelenség a mindennapjainkat meghatározó "netes" technológia. Nekem  a napom első lépése, hogy bekapcsolom a gépemet és megnézem a legnépszerűbb közösségi oldalt. Miért ne tenném? Ezen keresztül tartom fönn ismerőseimmel a kapcsolatot. Az előttem lévő, internetkapcsolattal rendelkező készülék az igazi társam a mindennapokban. Zenét és tudományos vagy más témájú beszélgetéseket hallgatok rajta, filmeket és sorozatokat nézek meg a nap bármelyik napjában, könyveket olvasok el és töltök le. Miért ne szeretném ezt a technológiát? Még randit is szervezhetek magamnak, elég csak felmenni egy oldalra és addig jelölgetni lányok képeit, amíg az egyik vissza nem jelöl. Vége a kínos oda kell mennem és leszólítani világnak!

Mi köze ennek a Pokemon Go-hoz? Szinte semmi és nagyon is sok. A technika mindennapjainkban betöltött szerepével megváltozunk. Nézzük csak a közlekedést! Egyértelműen pozitív fejlemény, hogy a fejlődésével egy egyszerű magyar állampolgár eljuthat a világ minden pontjára és ez nem azt jelenti, mint a középkorban, hogy a három falut megjárt ember már igazi utazónak számított, aki volt idegen földeken. Az utazási szokások változásával azonban a város sem maradt meg több száz éves formájában. Szétterült, az emberek, akik megtehették, kiköltöztek a szomszédos településekbe, elkezdtek a város másik oldalán munkát vállalni, a tesco busz nyugdíjas hadával meg sok helyi üzletnek kellett bezárnia, hiszen ki tud versenyezni a 8 forintos kiflivel?

Az emberekből így szép lassan kikopott a lokalitás fontossága. Kit érdekel a lakókörnyezetem, ha úgyis a körúton iszom az ászokomat 350 forintért. Miért ismerkedjek meg a környéki lakosokkal a helyi késdobálóban, ha fél óra utazással már a haveromnál vagyok? A szomszédokból meg elég így is az évenkénti közgyűlésen. A legjobb a tömegközlekedésben pedig, hogy most már nem is kell figyelnem a körülöttem lévő emberekre, hiszen amíg átérek ismerősömhöz, úgyis ott van a kezemben az okostelefonom, amin keresztül akkor is velük tudok beszélni, mikor nincsenek mellettem, mivel egyértelmű, hogy ők is fenn lógnak a neten 0-24 órában. Sokkal jobb velük beszélgetni, mint idegenekkel ismerkedni.

A kérdés így azonban az, hogy városban lakunk-e már egyáltalán? A pontból utazunk a B pontban munka és kikapcsolódás okán. Amennyiben vezetünk nem a városban vagyunk, hanem az utat figyeljük és mikor nem, akkor a virtuális térben veszünk el. Miért is sétáljak, ismerjem meg környezetem, mikor bármikor fellépek a netre látok egy jó programot máshol? A kérdés csak ezek után, hogy mi is lett a város, csupán lakóházak, munkahelyek és szolgáltatások egymás mellett? Igen, vannak még közparkok és közösségi helyek...ahova a megszokott, interneten vagy egyébb kommunikációs eszközön keresztül megszervezett társaságunkkal ülünk le és mikor ott vagyunk, akkor is sokszor inkább a készülékünk képernyőjét nézzük. Mikor beülünk egy étteremben, nem véletlenszerűen választjuk ki azt az utcán sétálva, hanem felmegyünk az általunk legelfogadottabb holnapra és megnézzük, mit ajánlanak.

Hogy jön ide a cikk címében emlegetett applikáció?

Gyakorlatilag hiába nem a gépünk előtt ülünk otthon, vajon elmondhatjuk magunkról, hogy a fizikai valóságban vagyunk bárhol is ott, nem pedig virtuálisan? Megnézzük komolyabban a környezetünket, a várost, ami körbevesz minket? Jelent számomra az épület valamit azon kívül, hogy jó selfie háttér? Itt van az említett Pokemon Go. A játék arra inspirálj az embert, hogy álljon fel és járja a várost. Nagyon jó, hogy végre van egy olyan applikáció, ami mozgásra inspirálja az embert. Ettől függetlenül, hiába mozog fizikailag a játékkal játszó személy, vajon a városban van? Megnézi környezetét, az utcákat, ahol éppen sétál, magába szívja a hely hangulatát, illatait, képeit? Nem lehet, hogy  fizikai mozgás közben egész végig az érzékszervei, agyi működése a telefon képernyőjére koncentrál? A hely, ahol megtalálj az adott lényt, ahogy a játékos nézi, vajon a város szövetének vagy a virtuális világ részeként hordoz értéket? Nem vagyok benne biztos, hogy a Central Park-ban rohangáló tömeg szellemileg is ott van-e a térben és nem csak testi valójukban.

Ui: Az egyik leghálásabb témáját az ellentábornak, hogy a mobil folytonos figyelésével milyen közúti balesetek történhetnek. Ezt direkt kihagyom. Régen őseink között lehet volt mozgalom a kerekek betiltására, mivel voltak olyanok, akik elé feküdtek és ebből fatális baleset történt. Természetesen utóbbi társadalmi hasznossága valószínűleg szintekkel van a Pokemon go felett, mégsem lenne fair ez a mobilapplikációval szemben.

Gyerekkorunk Háborúja I. Rész: Baljós Jövendölések

Olyan rég írtam erre a blogra, hogy azt se tudtam, hogyan tudod rátalálni.

Nem akartam többet ide írni, de december 18. óta annyiszor jött elő ez a téma, ez a film hogy nem bírtam már ki, hogy ne reagáljak.

Meglepő folytatással gondolom ezek után a következő kijelentésem: az Ébredő Erőről nem akarok írni, mint filmről.

Amennyiben egy jó cikket akarsz olvasni az alkotásról, a geekblog (444) hasábjain ajánlom Rusznyák Csaba két cikkét, egyszerre érdemes egymás után a kettőt elfogyasztani.

Én inkább a jelenségről szeretnék írni.

Úgyhogy jön a személyes vallomás. Barátaimnak köszönhetően én premierkor láttam a filmet. Utána meg jöttek a hallgatás napjai, mivel egy olyan titok tudója voltam, amit mindenki személyesen akart megismerni. Így hát én voltam majdnem mindegyik ismerősömnél az első ember, akivel megoszthatta élményét, véleményét, kritikáját ami felháborította vagy az élményt, hogy újra lelkes kisgyerek lett a vászon előtt.

A film nem hibátlan, de szeretem. Innentől fogva minden egyes támadó hangvételű cikk fellázított, mivel úgy éreztem, a kritika jogos(!!!!) részei elakarják venni tőlem azt a hatalmas élményt amit nyújtott nekem, de elfogadtam ezeket. Tudom, mi zavarja őket, ezt meglehet érteni és tudom, hogy én ezek iránt hogyan érzek. Furcsa azonban számomra, hogy az első hét elteltével, megjelent egyre több olyan cikk, ami nem csak hibáit rója fel a filmnek, de maga a filmkészítés megrontójának állítják be. Fő érve, hogy ugyanazt a filmet adják le és a hülye emberek pedig újra és újra bekajálják ezt. Hollywood mostantól csak remakekből fog élni stb, stb, stb...

Woody Allenről olvastam, azért finanszírozza saját filmjeit, mert így belerakhat olyan jeleneteket alkotásaiban, amit elolvasva egy producer az első kukába bedobná a forgatókönyvet. 

Hollywood ugyanis üzlet. Utáljuk Lucast az előzménytrilógia miatt, de neki is ugyanaz volt a célja, mint az eredeti rendezőnek: kivenni az emberek zsebéből a pénzt. Utáljuk a számítógépes játékok Call of Dutyjait, mert a névvel húznak le csak folyton minket. Ugyanaz a recept, évről évre kiadva. A Marvel pedig létrehozta ezt a filmek világába (lásd a Hangya körüli hajcihőt az eredeti rendezővel), most meg valaki megcsinálja a világ legerősebb filmes brandjével.

Nevetve olvasom azokat a cikkeket, akik azt mondják, mostantól, hogy egy remake ennyire népszerű volt, nem fognak Hollywoodban új filmeket csinálni, a Star Wars: Force Awakens, Jurrasic World sikerei megfogják ölni a kreativitást. Érdemes megnézni, hogy a filmkészítés Mekkájából kikerülő alkotások mekkora része egy régi film újrafeldolgozása vagy adaptáció vagy pedig sablon fordulatokból összerakott forgatókönyv. Akkor most ki is ölte meg a kreativitást? A producereken egyre nehezebb átverni egy újító ötletet, mivel a céljuk a profitmaximalizálás. Ezek után egy rajongó  rendező, mint J.J. Abrams mit tehet: elfogadja a stúdió ajánlatát, csinálja meg az új filmeket miközben tudja, az egész célja nem egy messzi-messzi galaxis újraélesztése, hanem annyi pénzt kisajtolni a névből, amennyit lehet VAGY pedig elpasszolja és más teszi meg helyette. Mindkettő döntést megtudom érteni, de én örülök, hogy kitől milyen része jött ki a...nos,...őőő, folytatás, új, régi-új trilógiának?

Hollywoodnak sok problémája van. Ezt az új csillagok háborúja filmnek felróni elég badarság...főleg, hogy pár éve még a Marvel és a szuperhős filmek voltak. Azelőtt meg a vámpír-tini filmek, azelőtt meg...nos folytassam? 

Meg kell nézni a filmet, ha érdekel. Döntsd el, tetszik-e vagy sem. Érdekes kérdés, hogy mindenki a világ legjobb filmjét várta el az Ébredő Erőtől, miközben...és fájdalmas nekem leírni, aki óvoda óta Star Wars rajongó, de bizonyos szinten egy közönségfilm, akár még, ha nem érezném fájdalmasan ledegradálónak, azt mondanám tömegfilm. Imádom, szeretem a régi trilógiát, de egyik filmtől, még a Birodalom Visszavágtól sem várom el azt, amit Tarantino vagy Chan-Wook Park filmtől. Nincs más film, ami ennyire lelkem része lenne, mint a VI., V. vagy VI. rész, de ha nagyon választanom kell, mint a kedvenc filmem, az az Oldboy. Ne várjuk el a Csillagok Háborújától azt, amit sosem akart kínálni... és lehet nem is örülnénk, ha valami más lenne.

Úgyhogy ahelyett, hogy azt nézzük, mit tesz az új film a filmvilággal, érdemesebb lenne megnézni azt, a hollywoodi stúdió mit tesz magával a Csillagok Háborújával...

The Wolverine (Nem vagyok hajlandó leírni a magyar nevét, 2013)

Kezdjük először a kultúrharccal. Ebben a filmben ugyanis belesűrítették az összes sztereotípiát, ami egy

amerikainak eszébe jut a japánokról. De tényleg, még átvitt értelemben Godzillát is behozták a hüllő csajjal. Jakuza, atombomba, szamurájok, nindzsák, katanák, játéktermek, hiperszuper vasút, beteges szexkellékek, robotok, helyiek sóvárgása a nyugati csajok iránt és még sorolhatnám, minden van itt.

Hm...most értem meg, milyen jó film az Elveszett Jelentés, újra kéne nézni (az angol cím itt jobban kifejti a filmet, mint a magyar). 

Az extendet cut-ot nézem, lehet ez a baj.

Ugyanis éppen 1 óra 12 percnél tartok és a film olyan semmilyen, hogy erősen gondolkozok, kikapcsoljam-e és inkább folytassam a könyvemet. Na jó, Tao Okamoto nagyon szép. Nagyon vicces amúgy mikor hirtelen rájönnek a film készítői, jééé itt akkor most sérül a Rozsomák, úgyhogy egy kicsit a harcjelenet alatt rosszul van, majd mehet tovább terminátorkodni. Ha elvették a halhatatlanságát, akkor tessék úgy kinézni, mint Bruce Willis a Die Hard 1 végén, izzadtan, átvérezve, gyengén, elesetten. Ah!

1 óra 15 perc

A szerelmi jelenetnek egy amerikai filmben, mikor Japánban játszódik, mindig akkor kell 'elsülnie', mikor éppen a helyi fehérnép a nagy szőrös szigeten túlit hagyományos népviseletbe öltözteti. Jó dolog, hogy ha kimegyek oda, tudni fogom, mikor mászik rám egy csaj.

1 óra 18 perc

Hugh Jackman olyan szörnyű arcot vágott, hogy el is felejtettem egy percre, milyen jó színész is...

1óra 34 perc

Valahogy nem tudok izgulni, a hősért, mivel úgyis tudom, hogy túléli, hisz még van egy csodás 40 perc körül mindenképp és már láttam az X-Men elsők második részének előzetesében is. Furcsa, A Profinál mindig izgulok a végén, hátha...

Na jó. Feladtam.

Beletekertem. Életemben nem csináltam még ilyet. 

2 óra 7 perc

NNEEEEEE!

Sajnálom, de szegény csaj arcszerkezete engem kiakaszt, minden alkalommal, mikor ránézek. Nem akarok őt látni, hiába gonosz dolog ez...  

Amúgy is, mi ez a vég???

Ah. Nem éri meg. 

Man of Steel (2013)

Szegény Superman!

 Én sajnálom a karakterét. Miért? Egy nagyon egyszerű oknál fogva. A kriptoninak esélye sincs, hogy megértsék. Azok az olvasókat azonban ki kell ábrándítsam, akik már most összecsapták a kezüket, hogy olvasnak egy újabb lehúzó kritikát a filmmel kapcsolatban, ez a kijelentés ugyanis nem a műről szólt, hanem sokkal inkább a nézőiről. Képtelen a nagyközönség ugyanis a fő konfliktusát Christopher Nolan sztorijának megérteni. Az emberek ugyanis képtelen sokszor átlépni azon, amit látnak és mikor ránéznek a címszereplőre, rögtön a szuperembert látják meg, az übermenscht, nem pedig az idegent, aki úgy nő föl és éli az életét, hogy rejtegetnie kell igazi valóját. Innentől fogva a legtöbb mozinézőtől azt hallottam/olvastam, amit jó pár kritikus is hangoztat, hogy jaj, a főszereplő folyton csak sír, nem meri megtenni, amire képes. Valószínűleg ők azok, akik nagyban hangoztatják, milyen unalmas az eleje és a film milyen lassan indul be, ugyanis ezeknél  a részeknél mutatják be a konfliktusokat, amikben folytonos összeütközés van a jót tenni akaró karakter és a rejtőzködni kénytelen idegen között. Persze, lehet azt mondani, miért teszi ezt, ha úgysem képes senki se legyőzni...mert embernek nevelték. Ő maga is félig ember-félig kriptoni, ezt többször is említik, de nem szabad egy dolgot elfelejteni: a gondolkodása emberi és így a fő identitása is szerintem, ez pedig sokkal fontosabb, minthogy milyen származása van. Amennyiben pedig elkezdeni fitogtatni erejét, kitaszítaná az az emberiség, amit szeret és ami bizonyos szinten fölnevelte. Nem testileg, de lelkileg nyomorékká tennék így az emberek.

 (A karakterrel való szimpatizálást nekünk a földrajzi elhelyezkedésünk sem segíti, mivel itt egy igazi echte amerikai háttértörténete van és ezért kevés szimpátiát nyerhet el az egyszerű amerikai vagyok  az S betűs ruhám alatt üzenet. Emellett pedig jobban megcsinálhatták volna az öreg Kent halálát, mert a fussunk vissza a kutyáért elcsépelt jelenet inkább vicces lett, mint drámai. Igazából nem értem, magát komolynak tartó forgatókönyvíró hogy hagyhat ilyen jelenetet egy filmben 2013-ban!)

 Amennyiben emberségről van szó, nagyon tetszik nekem, nemcsak, ahogy bemutatják hogy próbál

megmaradni az emberi társadalom perifériáján, rejtőzködve, mégis közben megtartva önmagát. Ezért is tetszett, hogy szakítottak a hagyományos eredettörténetével a főhősnek és ezért is tetszik Lois Lannel való kapcsolata. Zseniális húzás volt, hogy a lány rájön az emberi múltjára, ugyanis így ő az, aki képes nem csak az idegent látni, hanem az embert is és szerintem ezért jól eltalált a románcuk, mivel valószínűleg Kal-elnek is ez lehet az igazán vonzó a nőben. Ja meg a színésznő is nagyon jó választás volt (és nem csak, mert jól néz ki!), hiába nem kiköpött mása képregénybeli megfelelőjének Tetszik ez, mikor sokkal fontosabb maga a szereplő megformálása, mint az, hogy fizikailag hasonlítson a rajzolt figurára. Jó, a fő karakternél ez azért szükséges, de szerencsére Henry Cavill jó választásnak bizonyult, egyszerre képes naiv parasztfiú lenni és egy igazi hős, már pedig ez adja az igazi lényét a Vasember, azaz Vas emberének....azaz őőő Supermannek. 

  Nos emellett muszáj kitérnem arra, mennyire tetszik a filmben minden, ami Kriptonhoz köthető. A bolygó és kultúrájának látványvilága zseniális. Annyira bejön minden kis technikai eszköz. Nagyon ügyesen találták ki a művészeti stábja a csapatnak, hogy egyszerre emberszerű (hisz hasonló a fizikai megjelenése a két fajnak!) mégis idegen. Legjobban egyébként a páncélok tetszettek talán. Zodék elküldése számomra először nagyon furcsa volt, de rájöttem, hogy nincs ezen mit csodálkozni, hiszen pont az jött le a kevés utalásból és jelentből, hogy maga a tanács, aki megszülte ezt a döntést, képtelen volt magának a bolygónak az elpusztulását felfogni, így számukra teljesen érthető volt a cselekedetük, ugyanúgy a földbe dugják a fejüket, mint minden nép vezetői tették, mikor már előttük volt a vég. Maga Zod pedig nagyon jó karakter, egyszerre látod drámainak a sorsát és ütnéd agyon a legközelebbi tereptárggyal. Sajnálom, hogy nem rakták félre más részekre, de a halálának a jelenete relatíve kárpótolt, mert nagyon ügyesen abban a pillanatban nem harci zene van, hanem lassú drámai, ami sokkal inkább kifejezi, Supermannek nem az a győzelem, mikor az ellenségét megöli, hanem bizonyos szinten vereség volt ez, hiszen ő minden életet próbál védeni.

  Itt pedig kitérnék a harcra. Látványos, zseniális és ami igazán tetszik benne, megmutatja a főhős erejét. Itt látod, ez egy olyan képesség, ami szinte isteni, egy igazi őserő rejtőzik a kriptoniban. A harcok pedig a kitaszítottakkal, valami zseniálisra sikerült, olyan jól mutatja, semmi hozzájuk képest a körülöttük lévő emberkéz által épített környezet, ezzel is a más származásukat kiemelve. A néző ugyanis nézi a filmet és látja, ezek a karakterek NAGYON mások, mint ő maga. Az utolsó csatajelent is zseniális, szemet gyönyörködtető.

  A végére két dolog. Russell Crowe zseniálisan játszik, nekem mindkettő halála (jó, tom, technikailag ez

nem igaz) nagyon megható volt (kár, hogy a másik apafigura elvesztése meg...de hát leírtam már ezt). Nekem tetszett az elegancia, amivel hozta a szerepét.

  Utolsó pedig egy pillanat, ami engem nagyon megfogott és felnevettem, mikor ezt láttam (a tv-s bejelentés előtt van ez):

Superman sört iszik!

Dredd (2012)

"Minden percben 12 súlyos bűncselekményt jelentenek, 17 ezret naponta. Mi csak 6%-ra válaszolhatunk."

  Lehetne-e ennél szebb idézettel kezdeni a mostanában látott cyberpunk filmek közül a legsötétebb és betegebbről szóló cikket? A régi világnak vége és Amerika egy Bostontól Washington DC-ig tartó teljesen beépített városba szorult. Kint a sivatag, bent pedig az  emberiség maradéka. Mega City One-ban összpontosul minden, ami bűnt a fajunk fel tud mutatni. A rendet csak vaskézzel lehet fenntartani, erre vannak pedig a bírák. Ügyészek, hóhérok és bírók egyszerre. Az új világban nincs idő, költség és akarat sem fenntartani egy lassú ítélethozó rendszert. A rendfenntartók ítélet mondók és végrehajtók. Egy ilyen maga Dredd is, aki méltán hírhedt a szervezetében. A nyakába adnak egy újoncot, aki egy médium, tesztelje le, képes-e ő is bíróvá válni. A vizsga természetesen a terepen van és mikor egy gyilkossághoz kiérnek, a rutinügy megváltozik, ugyanis a hármasgyilkosság tanúja sokkal többet tud, minthogy adott város mega-blokkját, ami egy kétszáz emeletes önfenntartó városként funkcionáló betontömb, irányító bandavezér csak engedje kisétálni az emberét a területéről. A lakónegyedet lezárja és elindul a vadászat, ahol több száz bűnöző próbál elkapni két bírót...

  Először is egy vallomással kezdek. Sajna nem tudtam cikkeket írni mostánban, filmek nézésére még inkább nem volt időm, remélem ezen hamarosan változtatni fogok és képes leszek felülmúlni a heti egy cikkes teljesítményem. Másrészt, először mikor ezt a filmet láttam, nem tetszett. Egy sörözés után estem neki ismerőseimmel és közben is fogyott még jó pár egy bizonyos cseh élelmiszer ipari termékből. Most újranézve jöttem rá, miért nem tetszett először és miért jött be másodszor.

  Ugyanis nagyon újféle akciót mutat be, azaz inkább szokatlant. Itt ugyanis a tűzharcok jóval rövidebbek,

mint mondjuk egy mainstream akciófilmre gondolnánk, például az Expendablesre. Cserébe azonban olyan nyers brutalitással mutatja be, hogy valakinek ez bejön vagy pedig kiakad tőle. Itt tényleg harc folyik, nem fordul el a kamera vagy ügyeskedéssel csökkenti a néző elé táruló látványt. Amennyiben itt tartunk, nagyon sajnálom, hogy nem moziba láttam, állítólag még 3d-ben is nagyon jól szuperál a film. Bitang jó a látványvilága ugyanis, de van egy érzésem, nagyon kell ide a széles vászon vagy pedig egy jó monitor megfelelő minőséggel. Én egyébként nagyon jót szórakoztam a bandatagok megjelenésén. Nem tudom, mi alapján választották ki ezeket a nos hát a műben gyakorlatilag golyófogó szerepben tetszelgő embereket, de mindegyikben van valami...hétköznapiság. Pont úgy néznek ki, mint egy bűnözők uralta helyen fegyverbe szólított egyszerű lakosok, olyan...szerencsétlenek a bírókhoz képest, jól látszik, nagyon nem egy súlycsoportba tartoznak.

   Amennyiben pedig a bírók. A zöldfülűt játszó Olivia Thirlbyről életemben nem hallottam, de ha ez a film

alapján kéne megítélni, akkor azt mondom, nagy kár. Az alkotás ugyanis kicsit róla szól, hogyan is változik meg. Az elején az enyhén beszart kezdőből szép lassan ugyanis egy veteránná kovácsolódik. Kicsit mintha harc dúlna benne, a végén a mentorává fog-e válni vagy pedig megmarad a naiv idealista, aki változást akar elérni. Ez szerencsére a játékában is nagyon meglátszik, az elején egy gyönyörű talán még kislányosnak is mondható nő csak egy uniformisban és szép lassan változik egy reflexből cselekvő harcossá. Nagyon jól képes, meggyőzően érzelmeket mutatni és a karakter útját a nézők szeme elé tárni a színésznő.

  Az ő teljesítményét nem lehet azonban összehasonlítani Karl Urbanéval, de most nem minőség szinten állítom ezt. Amíg Oliviának emberségesnek kell látszania és az igazi érzelmeket hihetően vászonra vinni, addig a Gyűrű Ura Éomerje vagy a Star Trek dokija pont ellenkező karaktert játszik. Dredd bíró ugyanis bizonyos szinten nem ember, hanem sokkal inkább bíró. A színészből egész film alatt összesen a sisak alól kikandikáló

száját és állát látjuk, miközben szinte mindig ugyanaz a morgó, támadásra kész képet vágja. Pont olyan, mint mikor Batmannak nagyon rossz napja van. Akkor is ilyen, mikor keresztül lövik! Még akkor sem képes egy fájdalmas arcot vágni és erről nem a színész tehet, hanem mert nagyon helyesen ilyen a karakter. Gyakorlatilag egy két lábon járó brutális, szinte már gépszerű igazságtevő és ez zseniálisan van megjelenítve.

    Mindenki nézze meg, aki szeretne egy jó, brutális akciót nézni, az meg, aki szereti a cyberpunkot, szinte kötelező. A város és a mega-blokk ugyanis pont aközött van, mikor már kezd a környezet a fent műfajnak megfelelő lenni, de még sok napjainkban lévő elem is van. Hangulatilag úgy lehetne megfogalmazni, a város épp abban a stádiumában van, amikor kezd egy Szárnyas Fejvadászban látott sötét metropolisszá változni. Úgyhogy a műfaj kedvelőnek ugyanúgy kötelező, mint az akciófilmek szerelmeseinek. Emellett annak is szívesen ajánlanám, aki szeretne végignézni, hogyan működik egy brutális megyek előre és ölök Batman...

Batman and Robin 23.1: Two-Face (Dc Comics, 2013)

Jó és Rossz

Igen és Nem

 Világunk tényleg ennyire egyszerű lenne? Sokak szerint egyre bonyolultabbak lesznek a kérdések, amik az

emberben dolgoznak, mégis a végén azt vesszük észre, leredukáljuk erre az egyszerű választásra: igen-nem. Önmagunk miatt, hogy egyszerűbbé tegyük az életünket. Amíg ide jutunk, addig azonban sok mérlegelést csináltunk...legalábbis remélhetőleg.

 Kétarc karaktere ugyanis azt az emberi vágyat jeleníti meg, hogy az ilyen kérdésekre könnyű választ adhassunk. Az egyrészes képregényben nagyon jól megvan jelenítve a kettősség. A főhős, amennyiben lehet róla ezt mondani, ugyanis végtelenül sérült. Nem beteg, mint az előző cikk karaktere, mivel itt egy seb ejtődött a karakteren. A kérdés csak az, a vele történt tragédia hozta volna elő a benne lévő szörnyeteget és egyáltalán ő az?

  Hiszen a képregényben Gotham ég. Batman eltűnt. Kétarc pedig ahhoz nyúl, amihez szokott, mikor döntést kell hoznia. A menedékéhez, a pénzdobáshoz: megmentse-e a várost vagy pedig hagyja égni? A sors az előbbit választja, így a totális anarchia közepette elkezdi beszedni a bűnözőket és hirtelen alakított bíróságon elítélni őket. Két lehetőség van csak: halál vagy felmentés és mindenkit elpusztít, még az új szervezetének embereit is, ha akadályozzák.

  A vérfürdő helyszínéül szolgáló Bíróság épületében miközben megy előre a cselekmény, visszapillantást nyerhetünk a hátterébe a főszereplőnek, mikor ügyész volt. Ezeket nézve jöttem rá, mennyire is sérült a karakter. Szerintem nem az arcsérüléstől lett ő a Kétarc a képregényt olvasva. Harvey ugyanis egy ikon volt, egy igazi tiszta karakter...egy ügyvéd. Minden lehetőséget megnéző, leellenőrző ember...akit a vele történt tragédia nem megváltoztatja, csak az előidéző. A forrása az átváltozásának ugyanis az életével járó frusztráció. Egy ember, aki az igazságnak szenteli az életét folyton ezer apró dologra kell figyelnie, hogy talán közben a célját is elérhesse. A sok ügyvéd, aki a bűnösöket védik, a többi embernek való megfelelés...Semmi sem egyszerű, ahogy Batman mondja az egyik visszaemlékezésben.

  Itt van a karakter lényege. Ez a fájdalom és frusztráció alakította át. Jó és Rossz oldalra vált szét. Az igazságosságra és az erőszakra. Akár azt is lehetne mondani, az érme az dönti el, a szörnyeteg vagy pedig Harvey uralkodik. A képregény nagy részében az előbbi cselekszik, akik igazságot akar, de így sem képes szabadulni a másik énjétől, ugyanis így is az érme alapján dönt, élet és halál között. A szörnyeteg pedig , aki kérdés nélkül ölné meg a bűnösöket, képtelen eltávolodni a jó énjétől, hiszen a döntés, az igen-nemre degenerált képe az igazságnak, megköti

  Egy rövid történet ez, érdemes beleolvasni, ha az ember szembesülni akar a szélsőségek leegyszerűsített szemlélet mennyire egy egyszerű, brutális menekülés a világ bonyolultságától. A feldobott érme, menekülés a döntések súlyától. Kifejezetten érdekes, a Batman and Robin különszámáról van szó, de a képregénysorozat (amiben vicces módon pillanatnyilag nincs Robin) most foglalkozik a Kétarc karakterével, eddig szám ment le és nagyon jó, ha tartani fogja a színvonalat, ami valószínű nézve az író eddigi színvonalát, akkor bőven ajánlanám majd a fenti szám mellé azt is olvasni (lehet a fent említett sorozatról is lesz cikk, ugyanis amióta a második címszereplő meghalt, nagyon jó és élvezhető lett az egész...addig is jó volt persze, de kevésbé fogott meg a koncepciója).

  

Penguin: Pain and Prejudice (Dc Comics, 2011-2012)

Mennyire tudod magad elfogadni?

  Mindenkivel volt már gondolom az élete során, hogy látta ismerőseit vagy ismeretleneket olyan stigmát hordozni vagy olyan tulajdonsággal élni, hogy te magad nem tudod elképzelni az életed, ha ezzel kéne együtt

élned.

 A Batman egyik leghányatottabb sorsú gonoszáról pont ez jutott először eszembe. Igaz, szegény címszereplő, a Pingvin tényleg szerencsétlen. Nincs meg az a megjelenése és karizmája, ami pont a képregénykaraktereknél elengedhetetlen. Nekem és ahogy hallottam, sokaknak nem tetszett a Tim Burtonös megjelenése sem. Itt gyorsan leszögezném, a sötétség rendezője (én nem komálom a palit, de a Nagy Hal az egyik kedvenc filmem és az Ed Wood is zseniális alkotás) rosszul fogta meg a karaktert. A rondaságát természetfölöttivé tette, miközben ezzel különlegessé emeljük, már pedig az igazi tragédia, amit mutathatna a karakter, hogy ez a kondíció sajnos nem is olyan ritka, mint hinnénk...

  Pont ezt láttam meg ebben a képregényben (pontosabban: 5 részes minisorozatban), ami hiányzott a Tim Burton féle megjelenítésből. Itt a kis Oswald egy egyszerű gyerek, amennyiben lehet ezt mondani egy alacsony, görbe orrú gyerekről. Kérdés, az ő esetében lehet-e azt mondani, meg nem értett gyerek, ugyanis apja undorodik tőle, testvérei, iskolatársai csúfolják, egyedül anyja mutat felé szeretetet, aki törődik vele. Így pedig egy olyan beteg karakter jön létre, akinél tényleg eltudom hinni, hogy egy gazdag család sarjaként az alvilág felé fordul, hiszen nem képes már funkcionálni az egyszerű emberek között.

  Ezért van, hogy a Pingvin betegsége meg is látszik a karakterben. Hiába tudja, milyen, nem hajlandó elfogadni önmagát, amint valami rosszat mondanak róla, megbosszulja, még pedig úgy, hogy ugyanolyan szánalmas karakterré változtatja az áldozatait...mint ő magát. Nem öli meg az ellene vétkezőket, hanem az életüket teszi tönkre, hogy magányos, egyedülálló lényként végezzék be sorsukat. A kérdés az, miért is így, mikor láthatóan undorodik az emberektől és gyűlöli őket? 

 Azért, mert ebben a karakterben az utálat mellett megvan a szeretet iránti vágyódás. Anyja iránti beteges rajongása miatt szép lassan elteszi láb alól az egész családját, mivel annyira szeretné az ő szeretetét. A nőét, aki egyedül foglalkozott vele és emberszámba vette. Ez azonban olyan perverziót hozott létre, hogy a karakter képtelen elengedni őt, szegény asszony már semmit sem tud a világról, az alvilág rettegett vezére pedig beteges mozdulatokkal törődik vele, ugyanis képtelen rendesen szeretetét kimutatni.

  Fél ugyanis rendesen vonzódni és nem is tudod. Mikor az egyik általa elrendelt lopás vak áldozatát felkeresi és elkezd vele találkozni, megvan az esélye, hogy végre egy talán rendes vonzódása legyen egy másik ember iránt. Hiába megy minden jól, képtelen túltenni magát a kicsinyes bosszúvágyán, miközben mi is mozgatja ezt? A büszkesége...az biztos nem lehet, ugyanis óriási önutálat dolgozik benne. Mi se mutatja jobban, mint az elég mellészereplőként megjelenő Batman megalázza és a 'hősünk' irigyli az igazságosztó testét...Az önutálata az, ami megakadályozza, hogy rendes életet tudjon élni. A sértések megtorlása, az anyjával való beteges viszony mind egy védekezés, hogy nem képes magát elfogadni és mindenre agresszívan reagál, ha valaki ezt szembesíti vele... és ezzel is bukik el, minden szinten.

   Mindenkinek ajánlom ezt a képregényt, a sztorija jó, de a karakter lelki betegségeire épül ez ki, így maga a történés jóval kevésbé fontos. A képi világa tökéletes illik az alaphangulathoz, minden jelenet sötét és beteg. Akit érdekelnek az ilyenek, azoknak teljes szívvel ajánlom, sőt, el is kell olvasnia!   

A végére egy gondolat. Batman gonoszai a képregényipar legerősebb antagonistái. Ezt a képregényt elolvasva arra a következtetésre jutottam, azért, mert mindegyikük beteg (és vannak olyan képregények, mint a nagyon jó Batman Arkham Asylum, ami a hasonló nevű számítógépes játék miatt megtalálhatatlan, ahol az igazságosztót is közéjük sorolja). Erre ez a cikk és egy másik képregény kapcsán jöttem rá, ami kritikája hamarosan kikerül az oldalra, ott egy másik híres gonosz lesz a középpontban (és NEM, nem a Joker...). Ja és hamarosan jönnek a filmkritikák is, csak egyszerűen nem tudtam a Jézus Utolsó Megkísértése óta olyan filmet nézni, amiről írtam volna (Szegény Dredd a Raid: The Redemption óta várja a megnézését).