Napokban nagyon vártam egy találkozót, így megpróbáltam minél inkább elmenekülni a hétköznapokból és
lekötni magam valamivel, ami segít, hogy elrepüljön az idő. Nem is találhattam volna erre a menekülő utazásra jobb útitársat, mint a Monthy Phyton csapatát. Szeretik őket az emberek, a Gyalog Galopp vagy a Brian élete okán, de én imádom a saját sorozatukat, a Repülő Cirkuszt is, amit páran (na jó, magyarok tömege) túl angolnak mond. Fontos itt megjegyezni, nemrég leszinkronizálták Balla Györgyék a cirkuszt. Nem szabad szerintem így nézni, az pedig, hogy az előbb említett humorista a munkája okán még jobban az angol csapat hazai szellemi képviselőjeként lép fel, még szomorúbb. Amit ő csinál phyton féle humor címen, az olyan, mintha egy óvodai rajzot hasonlítanánk a Mona Lisához.
A cikk megírásakor azonban nem bukott, sosem nevettető magyar humoristák(???!) félrelépései és hamis illúzióinak a kivesézését céloztam meg. Sokkal inkább az utóbbi napokban a humorral kapcsolatban tőlük tanult két, összefüggő mondanivalót szeretnék közölni.
Elsőként John Cleeseről raknék be egy idézetet (jobbra látható képünkön), ami szerintem beszédes annyira, hogy ne kelljen kommentálnom. Egy társa mondta ezt róla: "Nehéz ember, nem könnyű vele jóban lenni. Azért olyan vicces, mert sosem akarta, hogy szeressék. Ez valamiféle magával ragadó, arrogáns szabadságot ad neki."
A szabadság. Ez szerintem nagyon fontos forrása a humornak. Mivel közeli családtagjaim folyton rádiót hallgatnak, belefutok többször is a magyar kabaréba. Az itt előadott jelenetek 99%a nem vicces. Mondhatnék rájuk minden csúnya jelzőt, de fölösleges. Mi lehet nagyobb sértőbb és szomorúbb egy humorosnak szánt próbálkozásnak, mit a fenti jellemzés? Az íróik hétről hétre mégis megszülik ezeket, erőlködnek és közben nem is hajlandóak észere venni, mennyire egy futószalagon dolgozó munkások lettek. Hónapról hónapra előjön a poén, hogy cípős kicccic cirke, meg az NDK turmixgép. Komolyan??? 2013ban? Az ezredfordulón már nyugdíjba kellett volna küldeni mindkettő poént (újabb képzavar, tudom)... Itt jön pedig be a Phytonok egy szerintem nagyon jó hozzáállása, az önreflexió. Képesek magukon nevetni, felismerni a hibáikat és ha kell, akkor még a BBC-t is parodizálni, aki adta nekik a lehetőséget, hogy adásba kerüljenek. Nem élnek egy fennkölt arroganciában, hogy minden, amit kitalálnak rögtön minden rekeszizmot izomlázba kerget. A legtöbb humorista, főleg Magyarországon a "nagy öregek", nem képes ezt feldolgozni. Egy kereskedelmi csatorna esti műsorában, fizetett tapsoló közönség előtt egymásra kacsingatva lövik rosszabbnál rosszabb poénjaikat és próbálják elfelejteni, mennyire elszállt felettük az idő. Nem tudják azt, ami fontos az ember fejlődésében: a saját csalhatatlanságunkba való vetett hit mennyire is szinte mindegyikünk számára egy ostoba, álombeli illúzió. Szerintem felismerni a ballépéseinket és nem feszülni és rettegni, hanem nevetni rajtuk, az első lépes annak az irányába, hogy túltudjuk magunkat tenni ezeken és továbbléphessünk...
Egy rövid jelentet ajánlanék a végére, amiben szerintem meglátszik az angol csapat hozzáállása önmagához.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése