Gyerekkorunk Háborúja I. Rész: Baljós Jövendölések

Olyan rég írtam erre a blogra, hogy azt se tudtam, hogyan tudod rátalálni.

Nem akartam többet ide írni, de december 18. óta annyiszor jött elő ez a téma, ez a film hogy nem bírtam már ki, hogy ne reagáljak.

Meglepő folytatással gondolom ezek után a következő kijelentésem: az Ébredő Erőről nem akarok írni, mint filmről.

Amennyiben egy jó cikket akarsz olvasni az alkotásról, a geekblog (444) hasábjain ajánlom Rusznyák Csaba két cikkét, egyszerre érdemes egymás után a kettőt elfogyasztani.

Én inkább a jelenségről szeretnék írni.

Úgyhogy jön a személyes vallomás. Barátaimnak köszönhetően én premierkor láttam a filmet. Utána meg jöttek a hallgatás napjai, mivel egy olyan titok tudója voltam, amit mindenki személyesen akart megismerni. Így hát én voltam majdnem mindegyik ismerősömnél az első ember, akivel megoszthatta élményét, véleményét, kritikáját ami felháborította vagy az élményt, hogy újra lelkes kisgyerek lett a vászon előtt.

A film nem hibátlan, de szeretem. Innentől fogva minden egyes támadó hangvételű cikk fellázított, mivel úgy éreztem, a kritika jogos(!!!!) részei elakarják venni tőlem azt a hatalmas élményt amit nyújtott nekem, de elfogadtam ezeket. Tudom, mi zavarja őket, ezt meglehet érteni és tudom, hogy én ezek iránt hogyan érzek. Furcsa azonban számomra, hogy az első hét elteltével, megjelent egyre több olyan cikk, ami nem csak hibáit rója fel a filmnek, de maga a filmkészítés megrontójának állítják be. Fő érve, hogy ugyanazt a filmet adják le és a hülye emberek pedig újra és újra bekajálják ezt. Hollywood mostantól csak remakekből fog élni stb, stb, stb...

Woody Allenről olvastam, azért finanszírozza saját filmjeit, mert így belerakhat olyan jeleneteket alkotásaiban, amit elolvasva egy producer az első kukába bedobná a forgatókönyvet. 

Hollywood ugyanis üzlet. Utáljuk Lucast az előzménytrilógia miatt, de neki is ugyanaz volt a célja, mint az eredeti rendezőnek: kivenni az emberek zsebéből a pénzt. Utáljuk a számítógépes játékok Call of Dutyjait, mert a névvel húznak le csak folyton minket. Ugyanaz a recept, évről évre kiadva. A Marvel pedig létrehozta ezt a filmek világába (lásd a Hangya körüli hajcihőt az eredeti rendezővel), most meg valaki megcsinálja a világ legerősebb filmes brandjével.

Nevetve olvasom azokat a cikkeket, akik azt mondják, mostantól, hogy egy remake ennyire népszerű volt, nem fognak Hollywoodban új filmeket csinálni, a Star Wars: Force Awakens, Jurrasic World sikerei megfogják ölni a kreativitást. Érdemes megnézni, hogy a filmkészítés Mekkájából kikerülő alkotások mekkora része egy régi film újrafeldolgozása vagy adaptáció vagy pedig sablon fordulatokból összerakott forgatókönyv. Akkor most ki is ölte meg a kreativitást? A producereken egyre nehezebb átverni egy újító ötletet, mivel a céljuk a profitmaximalizálás. Ezek után egy rajongó  rendező, mint J.J. Abrams mit tehet: elfogadja a stúdió ajánlatát, csinálja meg az új filmeket miközben tudja, az egész célja nem egy messzi-messzi galaxis újraélesztése, hanem annyi pénzt kisajtolni a névből, amennyit lehet VAGY pedig elpasszolja és más teszi meg helyette. Mindkettő döntést megtudom érteni, de én örülök, hogy kitől milyen része jött ki a...nos,...őőő, folytatás, új, régi-új trilógiának?

Hollywoodnak sok problémája van. Ezt az új csillagok háborúja filmnek felróni elég badarság...főleg, hogy pár éve még a Marvel és a szuperhős filmek voltak. Azelőtt meg a vámpír-tini filmek, azelőtt meg...nos folytassam? 

Meg kell nézni a filmet, ha érdekel. Döntsd el, tetszik-e vagy sem. Érdekes kérdés, hogy mindenki a világ legjobb filmjét várta el az Ébredő Erőtől, miközben...és fájdalmas nekem leírni, aki óvoda óta Star Wars rajongó, de bizonyos szinten egy közönségfilm, akár még, ha nem érezném fájdalmasan ledegradálónak, azt mondanám tömegfilm. Imádom, szeretem a régi trilógiát, de egyik filmtől, még a Birodalom Visszavágtól sem várom el azt, amit Tarantino vagy Chan-Wook Park filmtől. Nincs más film, ami ennyire lelkem része lenne, mint a VI., V. vagy VI. rész, de ha nagyon választanom kell, mint a kedvenc filmem, az az Oldboy. Ne várjuk el a Csillagok Háborújától azt, amit sosem akart kínálni... és lehet nem is örülnénk, ha valami más lenne.

Úgyhogy ahelyett, hogy azt nézzük, mit tesz az új film a filmvilággal, érdemesebb lenne megnézni azt, a hollywoodi stúdió mit tesz magával a Csillagok Háborújával...

The Wolverine (Nem vagyok hajlandó leírni a magyar nevét, 2013)

Kezdjük először a kultúrharccal. Ebben a filmben ugyanis belesűrítették az összes sztereotípiát, ami egy

amerikainak eszébe jut a japánokról. De tényleg, még átvitt értelemben Godzillát is behozták a hüllő csajjal. Jakuza, atombomba, szamurájok, nindzsák, katanák, játéktermek, hiperszuper vasút, beteges szexkellékek, robotok, helyiek sóvárgása a nyugati csajok iránt és még sorolhatnám, minden van itt.

Hm...most értem meg, milyen jó film az Elveszett Jelentés, újra kéne nézni (az angol cím itt jobban kifejti a filmet, mint a magyar). 

Az extendet cut-ot nézem, lehet ez a baj.

Ugyanis éppen 1 óra 12 percnél tartok és a film olyan semmilyen, hogy erősen gondolkozok, kikapcsoljam-e és inkább folytassam a könyvemet. Na jó, Tao Okamoto nagyon szép. Nagyon vicces amúgy mikor hirtelen rájönnek a film készítői, jééé itt akkor most sérül a Rozsomák, úgyhogy egy kicsit a harcjelenet alatt rosszul van, majd mehet tovább terminátorkodni. Ha elvették a halhatatlanságát, akkor tessék úgy kinézni, mint Bruce Willis a Die Hard 1 végén, izzadtan, átvérezve, gyengén, elesetten. Ah!

1 óra 15 perc

A szerelmi jelenetnek egy amerikai filmben, mikor Japánban játszódik, mindig akkor kell 'elsülnie', mikor éppen a helyi fehérnép a nagy szőrös szigeten túlit hagyományos népviseletbe öltözteti. Jó dolog, hogy ha kimegyek oda, tudni fogom, mikor mászik rám egy csaj.

1 óra 18 perc

Hugh Jackman olyan szörnyű arcot vágott, hogy el is felejtettem egy percre, milyen jó színész is...

1óra 34 perc

Valahogy nem tudok izgulni, a hősért, mivel úgyis tudom, hogy túléli, hisz még van egy csodás 40 perc körül mindenképp és már láttam az X-Men elsők második részének előzetesében is. Furcsa, A Profinál mindig izgulok a végén, hátha...

Na jó. Feladtam.

Beletekertem. Életemben nem csináltam még ilyet. 

2 óra 7 perc

NNEEEEEE!

Sajnálom, de szegény csaj arcszerkezete engem kiakaszt, minden alkalommal, mikor ránézek. Nem akarok őt látni, hiába gonosz dolog ez...  

Amúgy is, mi ez a vég???

Ah. Nem éri meg. 

Man of Steel (2013)

Szegény Superman!

 Én sajnálom a karakterét. Miért? Egy nagyon egyszerű oknál fogva. A kriptoninak esélye sincs, hogy megértsék. Azok az olvasókat azonban ki kell ábrándítsam, akik már most összecsapták a kezüket, hogy olvasnak egy újabb lehúzó kritikát a filmmel kapcsolatban, ez a kijelentés ugyanis nem a műről szólt, hanem sokkal inkább a nézőiről. Képtelen a nagyközönség ugyanis a fő konfliktusát Christopher Nolan sztorijának megérteni. Az emberek ugyanis képtelen sokszor átlépni azon, amit látnak és mikor ránéznek a címszereplőre, rögtön a szuperembert látják meg, az übermenscht, nem pedig az idegent, aki úgy nő föl és éli az életét, hogy rejtegetnie kell igazi valóját. Innentől fogva a legtöbb mozinézőtől azt hallottam/olvastam, amit jó pár kritikus is hangoztat, hogy jaj, a főszereplő folyton csak sír, nem meri megtenni, amire képes. Valószínűleg ők azok, akik nagyban hangoztatják, milyen unalmas az eleje és a film milyen lassan indul be, ugyanis ezeknél  a részeknél mutatják be a konfliktusokat, amikben folytonos összeütközés van a jót tenni akaró karakter és a rejtőzködni kénytelen idegen között. Persze, lehet azt mondani, miért teszi ezt, ha úgysem képes senki se legyőzni...mert embernek nevelték. Ő maga is félig ember-félig kriptoni, ezt többször is említik, de nem szabad egy dolgot elfelejteni: a gondolkodása emberi és így a fő identitása is szerintem, ez pedig sokkal fontosabb, minthogy milyen származása van. Amennyiben pedig elkezdeni fitogtatni erejét, kitaszítaná az az emberiség, amit szeret és ami bizonyos szinten fölnevelte. Nem testileg, de lelkileg nyomorékká tennék így az emberek.

 (A karakterrel való szimpatizálást nekünk a földrajzi elhelyezkedésünk sem segíti, mivel itt egy igazi echte amerikai háttértörténete van és ezért kevés szimpátiát nyerhet el az egyszerű amerikai vagyok  az S betűs ruhám alatt üzenet. Emellett pedig jobban megcsinálhatták volna az öreg Kent halálát, mert a fussunk vissza a kutyáért elcsépelt jelenet inkább vicces lett, mint drámai. Igazából nem értem, magát komolynak tartó forgatókönyvíró hogy hagyhat ilyen jelenetet egy filmben 2013-ban!)

 Amennyiben emberségről van szó, nagyon tetszik nekem, nemcsak, ahogy bemutatják hogy próbál

megmaradni az emberi társadalom perifériáján, rejtőzködve, mégis közben megtartva önmagát. Ezért is tetszett, hogy szakítottak a hagyományos eredettörténetével a főhősnek és ezért is tetszik Lois Lannel való kapcsolata. Zseniális húzás volt, hogy a lány rájön az emberi múltjára, ugyanis így ő az, aki képes nem csak az idegent látni, hanem az embert is és szerintem ezért jól eltalált a románcuk, mivel valószínűleg Kal-elnek is ez lehet az igazán vonzó a nőben. Ja meg a színésznő is nagyon jó választás volt (és nem csak, mert jól néz ki!), hiába nem kiköpött mása képregénybeli megfelelőjének Tetszik ez, mikor sokkal fontosabb maga a szereplő megformálása, mint az, hogy fizikailag hasonlítson a rajzolt figurára. Jó, a fő karakternél ez azért szükséges, de szerencsére Henry Cavill jó választásnak bizonyult, egyszerre képes naiv parasztfiú lenni és egy igazi hős, már pedig ez adja az igazi lényét a Vasember, azaz Vas emberének....azaz őőő Supermannek. 

  Nos emellett muszáj kitérnem arra, mennyire tetszik a filmben minden, ami Kriptonhoz köthető. A bolygó és kultúrájának látványvilága zseniális. Annyira bejön minden kis technikai eszköz. Nagyon ügyesen találták ki a művészeti stábja a csapatnak, hogy egyszerre emberszerű (hisz hasonló a fizikai megjelenése a két fajnak!) mégis idegen. Legjobban egyébként a páncélok tetszettek talán. Zodék elküldése számomra először nagyon furcsa volt, de rájöttem, hogy nincs ezen mit csodálkozni, hiszen pont az jött le a kevés utalásból és jelentből, hogy maga a tanács, aki megszülte ezt a döntést, képtelen volt magának a bolygónak az elpusztulását felfogni, így számukra teljesen érthető volt a cselekedetük, ugyanúgy a földbe dugják a fejüket, mint minden nép vezetői tették, mikor már előttük volt a vég. Maga Zod pedig nagyon jó karakter, egyszerre látod drámainak a sorsát és ütnéd agyon a legközelebbi tereptárggyal. Sajnálom, hogy nem rakták félre más részekre, de a halálának a jelenete relatíve kárpótolt, mert nagyon ügyesen abban a pillanatban nem harci zene van, hanem lassú drámai, ami sokkal inkább kifejezi, Supermannek nem az a győzelem, mikor az ellenségét megöli, hanem bizonyos szinten vereség volt ez, hiszen ő minden életet próbál védeni.

  Itt pedig kitérnék a harcra. Látványos, zseniális és ami igazán tetszik benne, megmutatja a főhős erejét. Itt látod, ez egy olyan képesség, ami szinte isteni, egy igazi őserő rejtőzik a kriptoniban. A harcok pedig a kitaszítottakkal, valami zseniálisra sikerült, olyan jól mutatja, semmi hozzájuk képest a körülöttük lévő emberkéz által épített környezet, ezzel is a más származásukat kiemelve. A néző ugyanis nézi a filmet és látja, ezek a karakterek NAGYON mások, mint ő maga. Az utolsó csatajelent is zseniális, szemet gyönyörködtető.

  A végére két dolog. Russell Crowe zseniálisan játszik, nekem mindkettő halála (jó, tom, technikailag ez

nem igaz) nagyon megható volt (kár, hogy a másik apafigura elvesztése meg...de hát leírtam már ezt). Nekem tetszett az elegancia, amivel hozta a szerepét.

  Utolsó pedig egy pillanat, ami engem nagyon megfogott és felnevettem, mikor ezt láttam (a tv-s bejelentés előtt van ez):

Superman sört iszik!

Dredd (2012)

"Minden percben 12 súlyos bűncselekményt jelentenek, 17 ezret naponta. Mi csak 6%-ra válaszolhatunk."

  Lehetne-e ennél szebb idézettel kezdeni a mostanában látott cyberpunk filmek közül a legsötétebb és betegebbről szóló cikket? A régi világnak vége és Amerika egy Bostontól Washington DC-ig tartó teljesen beépített városba szorult. Kint a sivatag, bent pedig az  emberiség maradéka. Mega City One-ban összpontosul minden, ami bűnt a fajunk fel tud mutatni. A rendet csak vaskézzel lehet fenntartani, erre vannak pedig a bírák. Ügyészek, hóhérok és bírók egyszerre. Az új világban nincs idő, költség és akarat sem fenntartani egy lassú ítélethozó rendszert. A rendfenntartók ítélet mondók és végrehajtók. Egy ilyen maga Dredd is, aki méltán hírhedt a szervezetében. A nyakába adnak egy újoncot, aki egy médium, tesztelje le, képes-e ő is bíróvá válni. A vizsga természetesen a terepen van és mikor egy gyilkossághoz kiérnek, a rutinügy megváltozik, ugyanis a hármasgyilkosság tanúja sokkal többet tud, minthogy adott város mega-blokkját, ami egy kétszáz emeletes önfenntartó városként funkcionáló betontömb, irányító bandavezér csak engedje kisétálni az emberét a területéről. A lakónegyedet lezárja és elindul a vadászat, ahol több száz bűnöző próbál elkapni két bírót...

  Először is egy vallomással kezdek. Sajna nem tudtam cikkeket írni mostánban, filmek nézésére még inkább nem volt időm, remélem ezen hamarosan változtatni fogok és képes leszek felülmúlni a heti egy cikkes teljesítményem. Másrészt, először mikor ezt a filmet láttam, nem tetszett. Egy sörözés után estem neki ismerőseimmel és közben is fogyott még jó pár egy bizonyos cseh élelmiszer ipari termékből. Most újranézve jöttem rá, miért nem tetszett először és miért jött be másodszor.

  Ugyanis nagyon újféle akciót mutat be, azaz inkább szokatlant. Itt ugyanis a tűzharcok jóval rövidebbek,

mint mondjuk egy mainstream akciófilmre gondolnánk, például az Expendablesre. Cserébe azonban olyan nyers brutalitással mutatja be, hogy valakinek ez bejön vagy pedig kiakad tőle. Itt tényleg harc folyik, nem fordul el a kamera vagy ügyeskedéssel csökkenti a néző elé táruló látványt. Amennyiben itt tartunk, nagyon sajnálom, hogy nem moziba láttam, állítólag még 3d-ben is nagyon jól szuperál a film. Bitang jó a látványvilága ugyanis, de van egy érzésem, nagyon kell ide a széles vászon vagy pedig egy jó monitor megfelelő minőséggel. Én egyébként nagyon jót szórakoztam a bandatagok megjelenésén. Nem tudom, mi alapján választották ki ezeket a nos hát a műben gyakorlatilag golyófogó szerepben tetszelgő embereket, de mindegyikben van valami...hétköznapiság. Pont úgy néznek ki, mint egy bűnözők uralta helyen fegyverbe szólított egyszerű lakosok, olyan...szerencsétlenek a bírókhoz képest, jól látszik, nagyon nem egy súlycsoportba tartoznak.

   Amennyiben pedig a bírók. A zöldfülűt játszó Olivia Thirlbyről életemben nem hallottam, de ha ez a film

alapján kéne megítélni, akkor azt mondom, nagy kár. Az alkotás ugyanis kicsit róla szól, hogyan is változik meg. Az elején az enyhén beszart kezdőből szép lassan ugyanis egy veteránná kovácsolódik. Kicsit mintha harc dúlna benne, a végén a mentorává fog-e válni vagy pedig megmarad a naiv idealista, aki változást akar elérni. Ez szerencsére a játékában is nagyon meglátszik, az elején egy gyönyörű talán még kislányosnak is mondható nő csak egy uniformisban és szép lassan változik egy reflexből cselekvő harcossá. Nagyon jól képes, meggyőzően érzelmeket mutatni és a karakter útját a nézők szeme elé tárni a színésznő.

  Az ő teljesítményét nem lehet azonban összehasonlítani Karl Urbanéval, de most nem minőség szinten állítom ezt. Amíg Oliviának emberségesnek kell látszania és az igazi érzelmeket hihetően vászonra vinni, addig a Gyűrű Ura Éomerje vagy a Star Trek dokija pont ellenkező karaktert játszik. Dredd bíró ugyanis bizonyos szinten nem ember, hanem sokkal inkább bíró. A színészből egész film alatt összesen a sisak alól kikandikáló

száját és állát látjuk, miközben szinte mindig ugyanaz a morgó, támadásra kész képet vágja. Pont olyan, mint mikor Batmannak nagyon rossz napja van. Akkor is ilyen, mikor keresztül lövik! Még akkor sem képes egy fájdalmas arcot vágni és erről nem a színész tehet, hanem mert nagyon helyesen ilyen a karakter. Gyakorlatilag egy két lábon járó brutális, szinte már gépszerű igazságtevő és ez zseniálisan van megjelenítve.

    Mindenki nézze meg, aki szeretne egy jó, brutális akciót nézni, az meg, aki szereti a cyberpunkot, szinte kötelező. A város és a mega-blokk ugyanis pont aközött van, mikor már kezd a környezet a fent műfajnak megfelelő lenni, de még sok napjainkban lévő elem is van. Hangulatilag úgy lehetne megfogalmazni, a város épp abban a stádiumában van, amikor kezd egy Szárnyas Fejvadászban látott sötét metropolisszá változni. Úgyhogy a műfaj kedvelőnek ugyanúgy kötelező, mint az akciófilmek szerelmeseinek. Emellett annak is szívesen ajánlanám, aki szeretne végignézni, hogyan működik egy brutális megyek előre és ölök Batman...

Batman and Robin 23.1: Two-Face (Dc Comics, 2013)

Jó és Rossz

Igen és Nem

 Világunk tényleg ennyire egyszerű lenne? Sokak szerint egyre bonyolultabbak lesznek a kérdések, amik az

emberben dolgoznak, mégis a végén azt vesszük észre, leredukáljuk erre az egyszerű választásra: igen-nem. Önmagunk miatt, hogy egyszerűbbé tegyük az életünket. Amíg ide jutunk, addig azonban sok mérlegelést csináltunk...legalábbis remélhetőleg.

 Kétarc karaktere ugyanis azt az emberi vágyat jeleníti meg, hogy az ilyen kérdésekre könnyű választ adhassunk. Az egyrészes képregényben nagyon jól megvan jelenítve a kettősség. A főhős, amennyiben lehet róla ezt mondani, ugyanis végtelenül sérült. Nem beteg, mint az előző cikk karaktere, mivel itt egy seb ejtődött a karakteren. A kérdés csak az, a vele történt tragédia hozta volna elő a benne lévő szörnyeteget és egyáltalán ő az?

  Hiszen a képregényben Gotham ég. Batman eltűnt. Kétarc pedig ahhoz nyúl, amihez szokott, mikor döntést kell hoznia. A menedékéhez, a pénzdobáshoz: megmentse-e a várost vagy pedig hagyja égni? A sors az előbbit választja, így a totális anarchia közepette elkezdi beszedni a bűnözőket és hirtelen alakított bíróságon elítélni őket. Két lehetőség van csak: halál vagy felmentés és mindenkit elpusztít, még az új szervezetének embereit is, ha akadályozzák.

  A vérfürdő helyszínéül szolgáló Bíróság épületében miközben megy előre a cselekmény, visszapillantást nyerhetünk a hátterébe a főszereplőnek, mikor ügyész volt. Ezeket nézve jöttem rá, mennyire is sérült a karakter. Szerintem nem az arcsérüléstől lett ő a Kétarc a képregényt olvasva. Harvey ugyanis egy ikon volt, egy igazi tiszta karakter...egy ügyvéd. Minden lehetőséget megnéző, leellenőrző ember...akit a vele történt tragédia nem megváltoztatja, csak az előidéző. A forrása az átváltozásának ugyanis az életével járó frusztráció. Egy ember, aki az igazságnak szenteli az életét folyton ezer apró dologra kell figyelnie, hogy talán közben a célját is elérhesse. A sok ügyvéd, aki a bűnösöket védik, a többi embernek való megfelelés...Semmi sem egyszerű, ahogy Batman mondja az egyik visszaemlékezésben.

  Itt van a karakter lényege. Ez a fájdalom és frusztráció alakította át. Jó és Rossz oldalra vált szét. Az igazságosságra és az erőszakra. Akár azt is lehetne mondani, az érme az dönti el, a szörnyeteg vagy pedig Harvey uralkodik. A képregény nagy részében az előbbi cselekszik, akik igazságot akar, de így sem képes szabadulni a másik énjétől, ugyanis így is az érme alapján dönt, élet és halál között. A szörnyeteg pedig , aki kérdés nélkül ölné meg a bűnösöket, képtelen eltávolodni a jó énjétől, hiszen a döntés, az igen-nemre degenerált képe az igazságnak, megköti

  Egy rövid történet ez, érdemes beleolvasni, ha az ember szembesülni akar a szélsőségek leegyszerűsített szemlélet mennyire egy egyszerű, brutális menekülés a világ bonyolultságától. A feldobott érme, menekülés a döntések súlyától. Kifejezetten érdekes, a Batman and Robin különszámáról van szó, de a képregénysorozat (amiben vicces módon pillanatnyilag nincs Robin) most foglalkozik a Kétarc karakterével, eddig szám ment le és nagyon jó, ha tartani fogja a színvonalat, ami valószínű nézve az író eddigi színvonalát, akkor bőven ajánlanám majd a fenti szám mellé azt is olvasni (lehet a fent említett sorozatról is lesz cikk, ugyanis amióta a második címszereplő meghalt, nagyon jó és élvezhető lett az egész...addig is jó volt persze, de kevésbé fogott meg a koncepciója).

  

Penguin: Pain and Prejudice (Dc Comics, 2011-2012)

Mennyire tudod magad elfogadni?

  Mindenkivel volt már gondolom az élete során, hogy látta ismerőseit vagy ismeretleneket olyan stigmát hordozni vagy olyan tulajdonsággal élni, hogy te magad nem tudod elképzelni az életed, ha ezzel kéne együtt

élned.

 A Batman egyik leghányatottabb sorsú gonoszáról pont ez jutott először eszembe. Igaz, szegény címszereplő, a Pingvin tényleg szerencsétlen. Nincs meg az a megjelenése és karizmája, ami pont a képregénykaraktereknél elengedhetetlen. Nekem és ahogy hallottam, sokaknak nem tetszett a Tim Burtonös megjelenése sem. Itt gyorsan leszögezném, a sötétség rendezője (én nem komálom a palit, de a Nagy Hal az egyik kedvenc filmem és az Ed Wood is zseniális alkotás) rosszul fogta meg a karaktert. A rondaságát természetfölöttivé tette, miközben ezzel különlegessé emeljük, már pedig az igazi tragédia, amit mutathatna a karakter, hogy ez a kondíció sajnos nem is olyan ritka, mint hinnénk...

  Pont ezt láttam meg ebben a képregényben (pontosabban: 5 részes minisorozatban), ami hiányzott a Tim Burton féle megjelenítésből. Itt a kis Oswald egy egyszerű gyerek, amennyiben lehet ezt mondani egy alacsony, görbe orrú gyerekről. Kérdés, az ő esetében lehet-e azt mondani, meg nem értett gyerek, ugyanis apja undorodik tőle, testvérei, iskolatársai csúfolják, egyedül anyja mutat felé szeretetet, aki törődik vele. Így pedig egy olyan beteg karakter jön létre, akinél tényleg eltudom hinni, hogy egy gazdag család sarjaként az alvilág felé fordul, hiszen nem képes már funkcionálni az egyszerű emberek között.

  Ezért van, hogy a Pingvin betegsége meg is látszik a karakterben. Hiába tudja, milyen, nem hajlandó elfogadni önmagát, amint valami rosszat mondanak róla, megbosszulja, még pedig úgy, hogy ugyanolyan szánalmas karakterré változtatja az áldozatait...mint ő magát. Nem öli meg az ellene vétkezőket, hanem az életüket teszi tönkre, hogy magányos, egyedülálló lényként végezzék be sorsukat. A kérdés az, miért is így, mikor láthatóan undorodik az emberektől és gyűlöli őket? 

 Azért, mert ebben a karakterben az utálat mellett megvan a szeretet iránti vágyódás. Anyja iránti beteges rajongása miatt szép lassan elteszi láb alól az egész családját, mivel annyira szeretné az ő szeretetét. A nőét, aki egyedül foglalkozott vele és emberszámba vette. Ez azonban olyan perverziót hozott létre, hogy a karakter képtelen elengedni őt, szegény asszony már semmit sem tud a világról, az alvilág rettegett vezére pedig beteges mozdulatokkal törődik vele, ugyanis képtelen rendesen szeretetét kimutatni.

  Fél ugyanis rendesen vonzódni és nem is tudod. Mikor az egyik általa elrendelt lopás vak áldozatát felkeresi és elkezd vele találkozni, megvan az esélye, hogy végre egy talán rendes vonzódása legyen egy másik ember iránt. Hiába megy minden jól, képtelen túltenni magát a kicsinyes bosszúvágyán, miközben mi is mozgatja ezt? A büszkesége...az biztos nem lehet, ugyanis óriási önutálat dolgozik benne. Mi se mutatja jobban, mint az elég mellészereplőként megjelenő Batman megalázza és a 'hősünk' irigyli az igazságosztó testét...Az önutálata az, ami megakadályozza, hogy rendes életet tudjon élni. A sértések megtorlása, az anyjával való beteges viszony mind egy védekezés, hogy nem képes magát elfogadni és mindenre agresszívan reagál, ha valaki ezt szembesíti vele... és ezzel is bukik el, minden szinten.

   Mindenkinek ajánlom ezt a képregényt, a sztorija jó, de a karakter lelki betegségeire épül ez ki, így maga a történés jóval kevésbé fontos. A képi világa tökéletes illik az alaphangulathoz, minden jelenet sötét és beteg. Akit érdekelnek az ilyenek, azoknak teljes szívvel ajánlom, sőt, el is kell olvasnia!   

A végére egy gondolat. Batman gonoszai a képregényipar legerősebb antagonistái. Ezt a képregényt elolvasva arra a következtetésre jutottam, azért, mert mindegyikük beteg (és vannak olyan képregények, mint a nagyon jó Batman Arkham Asylum, ami a hasonló nevű számítógépes játék miatt megtalálhatatlan, ahol az igazságosztót is közéjük sorolja). Erre ez a cikk és egy másik képregény kapcsán jöttem rá, ami kritikája hamarosan kikerül az oldalra, ott egy másik híres gonosz lesz a középpontban (és NEM, nem a Joker...). Ja és hamarosan jönnek a filmkritikák is, csak egyszerűen nem tudtam a Jézus Utolsó Megkísértése óta olyan filmet nézni, amiről írtam volna (Szegény Dredd a Raid: The Redemption óta várja a megnézését).

Mozgó művészet: The Last Temptation of Christ (Jézus utolsó megkísértése, 1988)

"Három halálom lesz: a testé, a léleké és végül a mítoszé."

  Egyik kedvenc könyvemben van ez az idézet (nem pontosan fogalmazva) és a Jézus utolsó megkísértését

nézve ez jutott eszembe. Nagyon kevés jó feldolgozását láttam ennek a témának, amin ha belegondolunk
nincs is mit csodálkozni. Egy prófétát miként viszünk a vászonra, méghozzá egy olyat, aki tanításai alapjaiban határozzák meg a nyugati kultúrkör eszméit? Európában és Amerikában még ha valaki nem is tartja magát vallásosnak, a legtöbb lakója ezeknek a kontinenseknek olyan elveket, normákat vall, aminek az eredete a kereszténységre vezethető vissza. Ezek után nem is lehet kérdés, mennyi rossz és/vagy értelmetlen alkotás született Jézusról. Nemrégiben hallottam, a szunniták csinálnak filmet Mohamed prófétáról, amire válaszul a siíták is elkezdták forgatni a sajátjukat...

   A kérdés csak az, egy alkotás hogyan mutatja be egy vallás központi személyét.

  Engem mindig is ennek a témának a szokatlan feldolgozása fogtak meg. Igazából két olyan művet tudok felsorolni, amik igazán tetszettek a fenti kategóriában. Első a Brian élete, ahol mikor a készítőket támadták, milyen istenkáromló művet forgattak, ők az érsek urat udvariasan kijavították, nem istenkáromló, hanem eretnek a film. A másik a Biff evangéliuma című könyv, amiről nem írnék semmit, hadd ajánljam inkább ismerősöm cikkét róla.

   Miért is kerül melléjük a Jézus utolsó megkísértése?

   A filmben ugyanis az ember-próféta konfliktus jelenik meg, ami engem személy szerint megfogott.

  Eddig még sosem láttam egy olyan feldolgozást sem, ahol a szerepében kételkedő, igazságát, küldetését

megkérdőjelező Jézus jelent volna meg (nem hiába a film elején írják is, a mű nem az evangéliumokon alapul). A megváltó nem tudja pontosan, mi a szerepe, fél Istentől, fél a Sátántól. Párharcot folytatnak benne az emberi vágyak és az isteni szerepével való terhekkel. Vágyja Máriát, mégsem lehet az övé, szereti az életet, a Földet, a világot, mindent, mégis meg kell halnia. Willem Dafoe meg tökéletesen játssza az egyszer önmagába forduló, máskor pedig karizmatikus, a világ végére is követnéd prófétát.

  Emellett nagyon tetszik, hogy az apostolok meg jóval kevésbé szentek...

  A filmben ugyanis egyedül egy igazi társa van Jézusnak, az pedig Júdás, Harvey Keitel által megformálva. Ő az, aki támogatja miközben azokat a kérdéseket is felteszi, amiket más nem tenne fel a messiásnak. Egyszerre hívő és kételkedő, egy olyan támasza a filmbeli prófétának, aki képes őt egybetartani. Az apostolok buta követők, kérdéseik olyan kisstílűek, egyedül Júdás képes a kételkedésének hangot adva elgondolkoztatni a prófétát.  Az pedig, mikor Jézus kéri, árulja el őt, mert így képes beteljesíteni a sorsát, szívszorító. Júdás sír, míg Jézus szomorúan átöleli és annyit mond, az ő feladata sokkal egyszerűbb, neki csak meg kell halnia, míg a barátjának el kell árulnia őt...

  Ez azonban bármennyire is a kedvenc jelenetem, legerősebben az utolsó kettő ütött, amiről azonban tényleg csak spoiler felhívás után tudok írni.

  A kereszten ugyanis odajön hozzá egy arkangyal és megmenti a megváltó életét. Jézus tovább él, névtelenül, boldogságban, egy olyan életét folytatva, ami nem lehetett az övé feladata miatt. Mikor feleségeivel és gyermekeivel megy, találkozik a megtért Pál apostollal, aki éppen prédikál. Mikor elmagyarázza neki a

címszereplő, hogy ő él és nem halt meg, mint ahogy azt hiszik, Pál elbeszélget vele, majd számomra nagyon megragadóan, azt mondja, most hogy látja az embert, sokkal biztosabb a hitében, miért követi a prófétát, aki kereszthalált halt. Az ő szemében az ember Jézus egy senki, hiába volt ő az, aki volt a kereszthalála előtt.

  A legdurvább jelenet talán azonban az öreg Jézusnak a halála, aki az ágyán fekszik és akkor az apostolok közül páran meglátogatják. Azok szertettel fordulnak hozzá, kivéve a végén megjelenő Júdás. Ő volt a leghűbb követője, csak ő látja meg az angyalban, aki megmentette Jézust, a Sátánt. Ő érette csak meg igazából, mi volt Isten fiának a feladata és hogyan bukott el. Harvey Kietel arcán ekkor már csak a gyűlölet van, hisz neki meg kellett tennie ezt, amire megkérte barátja, amiért azóta gyűlöli magát és a végén ő volt az, a kételkedő majd hívő ember, aki képes volt feladatát megcsinálni, míg a megváltó elbukott...

 Ezt a filmet mindenképp érdemes megnézni, egyedül a végére egy hibát tudnék felróni neki. Scorsese mester ugyanis belesett abba a hiába szerintem, ami a csodálatos Casino filmjénél még jobban zavart. Hosszú ugyanis a film és hiába van helyén minden jelenet, valahogy azzal az érzéssel álltam fel, hogy lehetett volna rövidebb...pedig a kedvenc filmjeim között több olyan is van, ami hasonló hosszúságú.

 Röviden összefoglalva: mindenkinek ajánlanám, akit érdekel egy kicsit is egy szent ember életének olyan feldolgozása, ami képes belelátni egy ilyen karakterbe az...embert.