Egy falat sör mellett: Mit adtak nekünk a rómaiak?!

És mit adtak nekünk az európaiak?!

   Persze ez kicsit színpadias. Ennek ellenére a kérdés majdnem ugyanaz, hiszen az egész európai

kultúrkör a Római Birodalomra épül. Ebbe pedig beletartozik a mi vagyunk a világ közepe szemlélet, ami egyértelműen London vagy Párizs vagy Róma, esetleg Berlin. Azok az európai országok, amiknek nincs ilyen nagy, híres városuk, azzal vigasztalják magukat, hogy az öreg kontinens minden földi lét alapja, amihez ők is hozzá tartoznak. Kína meg rögtön kérjen bocsánatot, amiért ilyen jól megy neki! Tartoznak nekünk!!!

   Visszatérve a Római Birodalomra. Ő testesíti meg ezt a szemléletet, ami máig jellemző az európai civilizációra. Mi nem maradunk meg egy helyben, nekünk mennünk kell, mindenhova belépnünk és beleszólnunk a helyi kultúrába és politikába. Persze felvetül az örök vita, jó dolog-e ez? Minél többet olvasok a témában, annál inkább látom ennek a kérdésnek a bonyolultságát. Régen ugyanis nagy támogatója voltam, hogy a fejlődést vigyük el mindenhova, hiszen miért ne osszuk meg más népekkel azokat a technikákat, amik minket segítenek és nekünk évtizedekbe kellett szenvednünk a kifejlesztésükkel.

    Ennek ellenére egyre inkább egy kétélű kardként látom a világnak a globális fejlődését.

  A különböző nemzetek, országok vagy teljesen mindegy, miként hívjuk az adott civilizációt, folyton születnek, majd elbuknak. Ez a történelem rendje. Miért van akkor ebből gond (azon kívül persze, ha éppen akkor élünk, mikor a miénk pusztul el)? Az európai civilizáció ezt a jelenséget globálissá tette. Úgy összekapcsolta a világot, hogy szép lassan hiába vannak nemzethatárok, nincsenek olyan kérdések, amik csak egy népre vannak kihatással. Így mostanra egyre inkább úgy látszik, hogy vagy a Föld összes népe közösen felemelkedik egy jobb világba vagy kéz a kézbe buknak el. Ezt természetesen erősíti az új kor nagy meghatározó szereplője: a technika, ami képes lehet világszintű katasztrófákat előidézni vagy problémákat megoldani...a kérdés csak az, ez megváltást vagy végítéletet hoz majd nekünk?

  Felhívnám a figyelmet, írásom nem egy technikaellenes kiáltvány! Nem azt mondom, hogy a rómaiak menjenek haza. Hiszen ők és követőik sokat segítettek más népeken. Hasonlítsuk össze egy pillanatra a Távol-Keletet a Római Birodalommal. Az ottani népek nem akartak más kontinenseket, földeket meghódítani. Nem, ők ehelyett megelégedtek a saját környezetükkel...ami olyan regionális konfliktusokhoz vezetett, amihez képest egy magyar-szlovák vagy román ellentét egy délutáni párnacsata kakaószünettel. Aki erős idegzetű és érdekli a téma, ajánlanám olvasson utána a japán hadsereg által elfoglalt területeken történt comfort women besorozásokról...

   Egyedül arra hívnám csak fel a figyelmet, hogy óvatosan bánjunk a technikával és gondolkodjunk el, minek mi az ára. Tudni kell felelősségteljesen felhasználni valamit és azt megfelelő időben továbbadni másnak, mikor az már készen áll rá. Hogy kapcsolódik ez a rómaiakhoz? A közgazdászok a GDP-t használják egy ország megítélésénél és még ők is elismerik, ez párszor mennyire félrevezető: Kínának gondolom nem kell beszélnem a gazdasági növekedéséről, mégis erről a lakosság legnagyobb része ha tud is, nem lát belőle semmit. Egyet ne felejtsünk el: lehet az mondani, erről és minden rosszról a világ vezetői tehetnek...de ők is emberek és halandók. A mi hallgatólagos asszisztálásunk miatt olyanok, amilyenek, hiszen a nem törődöm mindennapi hozzáállásunkkal pont őket erősítjük, hogy nyugodtan felelőtlenek lehetnek. 

   Úgyhogy végszóként egy gondolat, amiről mindenki döntse el, tényleg ennyire radikális kérdés-e ez:

   A Romanus nevűek a házba mennek?

A kívül hordott alsónadrágon túl: Green Lantern (Dc comics, 2011-2013 és 2004-2013)

Vége

Mindennek vége.

   Természetesen annyira nem drámai a helyzet. Az emberiség túl fogja élni a Zöld Lámpás sorozatnak a

végét. Igazából a fenti kijelentés sem teljesen igaz. Megjelent most a 20. szám és jövő hónapban jön a 21. A kérdés persze, minek akkor az igen hatásvadász bevezető? Nos, a sorozatot 2005 óta író Geoff Jones átadja másnak a stafétabotot. Az ő nevéhez kapcsolódik a Zöld Lámpásnak a megreformálása. Visszahozta főszereplőnek azt a Hal Jordant, akit az igen rossz emlékű Green Lantern filmből megismerhetett a nagyközönség és képes volt egy igen egysíkú karakter történeteiből egy folytonos izgalmakat fenntartó sorozatot kovácsolni, ősellenségéből pedig egy mély, bonyolult antihőst megalkotni. Behozta a többi lámpás alakulatot, amivel kiszélesítette a zöld lámpásokhoz kapcsolható történetvonalat és elvitte az egészet egy igen erős sci-fi irányba. 

   Miért is fontos az ő személye? Először is a két főszereplő miatt. Itt a cikkben igazából ennek az érának az utolsó, szerintem egyik legizgalmasabb részére térek ki, a pár éve megjelent 21(+1+1...képregényipar, majd kitérek rá) füzetét fogom bemutatni, de sokat fogok utalni az azt megelőző időszakra is (innen a trükkös időpont meghatározás a cikk elején). No de visszatérve: főszereplő. Hal Jordanről sokat olvastam, hogy unalmas, egysíkú karakter. Ez részben igaz. Ő ugyanis az a fajta szuperhős, aki talán az egyik legjobban azonosult az identitásával. Nem véletlenül valamelyik 2011 előtti számban felmerült és nekiszegezték a kérdést, mikor volt utoljára, hogy levette a gyűrűjét? Az első számok egy része arról szól, hogyan próbál meg a gyűrű nélkül újra beilleszkedni a földi társadalomba.

   Ezzel párhuzamosan ősellensége, Sinestro pont ellenkező helyzetbe került: a renegát zöld lámpás, aki a sárga lámpás alakulat alapítója (így utólag visszaolvasva ez a mondat irtó furcsán hangzik...de kit érdekel, ha ilyen jó az egész sorozat?!) újra bekerül a zöld lámpások közé. Új feladataként, mint a bolygójának védelmezője, visszatér otthonába, ahol látja, hogy a saját alakulata a vezetése nélkül elkezdte terrorizálni a lakosságot. Itt jelenik meg igazán a karaktere, aki képes a saját alkotását elpusztítani ha kell, mivel életének egyetlen célja a hazájának a védelme...bármilyen eszközzel. Ez alapján lesz igen markáns a két főszereplő közötti viszony: egyik oldalon Hal Jordan, aki megpróbál mindig hű lenni magához és sosem feladni, de jó párszor meggondolatlan hősködő...mellette meg régi mentora és ellensége, Sinestro, aki számára a cél a lényeg és nem érdekli, mivel is éri el ezt. A kettejük kapcsolata igen érdekes, Hal Jordan nem hiszi el új, kényszerű társának az indítékait, paranoiásnak gondolja, míg Sinestro lenézi és naivnak könyveli el az embert...közben pedig bármiféle konfliktus is volt köztük, Hal Jordan hisz, hogy a másik megmenthető, míg Sinestro viselkedése ellenére is egyfajta tiszteletet táplál a társa iránt.
   A furcsa páros mindkettő tagjának a története egy személyes vonalat tart fent. Hal Jordan az ember és hős élet között őrlődik, számára az a kérdés, képes-e fenntartani ezt az egyensúlyt, mikor végre kibékül az előbbivel és régi ellensége akarata ellenére belerángatja az űrközi konfliktusokba. Sinestro karakterének a története nekem jobban bejött. Ő a tetteivel szembesül és azok árával, mikor látja, mit áldozott fel a hatalom érdekében, ami számára nem a cél, csupán eszköz szeretett otthonának a megvédésre. Mindkettejük sorsa a megváltás körül jár (ezt még jobban kihangsúlyozza a második történetben lévő mellékszereplőnek a háttere és az Indigo törzs mögötti titok), képesek-e önmaguk maradni, hibáikon és egymás közötti konfliktusokon túllépni. Az ellenséges, mégis közben együttműködő, a harcban együtt küzdő kapcsolatuk pedig az utolsó szám egyetlen mondatában olyan gyönyörűen van megfogalmazva, hogy azt tanítani kéne.
   A történetről keveset írnék, mivel egyrészt benne kell lenni eléggé a Zöld Lámpás sztorikban (ez sajna az egésznek a negatívuma, de igazából egy kis érdeklődéssel gyorsan a dc wiki-n utána lehet járni a felmerülő kérdéseknek), legyen annyi csak, hogy akcióval teli látványos, csavaros és vicces. Nem egy Asimovhoz hasonlítható elmélkedős sci-fi ez, hanem egy felpörgetett, fasza Star Wars sztorihoz hasonlít inkább. Baj van ezzel? NEM! A füzetben történtekről pár szót ejtenék: egyrészt nagyon jó a második történetben, a Indigo törzsben a nagy csavar, másrészt számomra a történet utolsó részében megjelenő gonosz eredete olyan kidolgozatlan, zavaros maradt. Utolsó gondom az egésszel az, hogy nem egy olyan önálló sorozat ez, mint ami volt például az I, vapmire. A történet egyik legnagyobb, legmegrengetőbb eseménye egy másik sorozat (Green Lantern corps, gondolom nem igényel fordítást) hasábjain történik meg. Hiába van jó szinten a még hozzájuk kapcsolódó Green Lantern New Guardians (na jó, az utóbbi pár számban elmentek egy igen szar koncepció felé, pedig olyan jól indult!!!) és a Red Lanterns (ez azonban rohadt jó!), engem nagyon zavar, hogy a kiadó szinte kötelezi az olvasót, ha érteni akarod és átélni az egész történetet koncepció, akkor muszáj bevásárolnod....
   A látványvilágra nincs panaszom. A epikus, szép és minden egyéb, amire az ember számíthat egy ilyen sorozatnál. Nem tudom amúgy, hogy direkt volt-e, de a Földön játszódó eseményeknél szerintem szándékosan szürkébbek  és letisztultabbak a vonalai is. Ezt talán még jobban erősíti, hogy a Halott Zónában lévő események képei pedig fekete-fehérek és olyan elmosódottak. Ez a játék nagyon ügyesen erősíti a képregény hangulatát.

  A végére egy kis feketeleves. A sorozatban ugyanis bevezetnek egy új Zöld Lámpást. Megnéztem minden alkalommal a Dc facebook oldalát, mit szólnak hozzá a rajongók és utálják. Őszinte leszek: nem tudom miért. Egyedül azt tudom csak magyarázatként adni, amit egyre inkább érzek: a képregényrajongóknál rugalmatlanabb rajongói tábort keresve se lehet találni. Igazából pont ezért zavar a karakter sorsa, mivel pár rész után már a háttérbe szorították, pedig az FBI által ártatlanul vallatott arab származású amerikai Zöld Lámpás, aki egyszerre felel meg Hal Jordan és Sinestro személyének (tudom, hülyén hangzik, tessék elolvasni a sorozatot és rögtön megértitek, mire gondolok!) nagy potenciával rendelkező karakter. Félő, hogy a status quo szegényt gyorsan elfogja taposni, pedig egy zöld lámpás, aki egyszerre használja a gyűrűjét és sorozza az ellent egy pisztollyal mi, ha nem fasza? Egyedüli remény az, hogy bekerült Geoff Jones Justice League of Americájába, ami már most, pár szám után is rajzolt királyság.
  Vége van egy igen jó sorozatnak, ez tény. Igen érdekes módon az író a történet végére bármennyire is jövő hónapban jön a következő szám, egy The End-et rakott és az egész történetet le is zárta, hihetetlenül meghatóan és elegánsan. Elég szkeptikus vagyok, mit hoz a jövő a lámpásoknak, de majd kiderül (A bosszúért élő Red Lanters sorozat lámpásalakulatának a történetét az I, vampire írója veszi át, úgyhogy jó tudni, legalább egy lámpás történet jó kezekben marad). Szerintem mindenkinek érdemes belelapoznia legalább minimális szinten a sorozatba, tényleg nem szabad, hogy a különböző háttértudás hiánya megrémítsen titeket! Higgyétek el, élvezni fogjátok...

A kívül hordott alsónadrágon túl: Batmam: Impostors (Dc comics, 2011)

Ez a hét elég képregényesre sikeredett, mivel az utóbbi napokban filmből összesen a Felhőatlaszt láttam, amiről nagyon sokat lehet olvasni, így én csak annyit adnék hozzá az irodalmához, hogy érdemes megnézni és

ne egy rohanós hétköznapon tegyétek ezt. Az egy falat sör melletti készülődő cikkem pedig nem állt még teljesen össze és a speciális művet bemutató (bár érdekes kérdés, mennyire lesz majd ismeretlen) írásom is késik, így úgy gondoltam, itt az idő egy Batman képregényt bemutatni, mivel mindig is tervbe volt véve nálam, hogy kitérek a Sötét Lovag egy sztorijára. 

   Ez a történet a Decetive Comics 876.-870. számában jelent meg, Impostors címen. A cselekmény nagyon érdekesen kezdődik. Egy családapát látunk, aki megkezdi napi rutinját, de ezt megszakítva bemegy egy bevásárlóközpontba, ahol egy Joker mérget ad be magának, amitől bőre és viselkedése átveszi a híres bűnözőjét. Ez a szer ugyanis egy új drog, amitől az ember "kikapcsol" egy időre, vigyorgásba és röhögésbe belemerülve, félredobva a társadalmi korlátokat. Az így belőtt egyedek bár a mindennapokat felzargatják, nem csinálnak semmi erőszakos cselekményt a polgárpukkasztáson kívül, így a rendőrség is a legenyhébb tömegoszlató eszközökkel próbálja meg óvatosan megoldani a szituációt. Egy lövés azonban eldördült, a rendőrök elkezdenek lövöldözni, a Joker lakosok pedig erőszakkal válaszolnak erre. Utóbbiak kezdenek egyre agresszívabbak lenni, amire válaszul a polgárok meg elkezdenek Batmannak öltözni és fellépni ellenük, a rendőrök és Batman meg egyre kevésbé tudja kordában tartani a két részre szakadt város népességét abba, nehogy az egyre erőszakosabb csoportok széttépjék egymást.

   Az alkotás azt járja körbe, mekkora hatása is lehet egy köpenyes hősnek az emberekre, ha a városában egy ikonná válik. A vége felé a Sötét Lovag megkapja azt a kritikát: ha ő nem lenne, az őrült bűnözők se lennének, ugyanis Batman a fellépésével vonzza őket és Gotham kevésbé lenne a bűn városa nélküle. Mennyi ártalmatlan halt bele csak abba, hogy ő folyton újra és újra megküzd a börtönből idővel mindig kiszabaduló bűnözőkkel? Ez a hatás azonban nem csak az ellenségeire igaz, bármennyire is a képregényben ez van  megfogalmazva. Ez igaz ugyanis az egész városra, mind a Jokernek, mind a Batmannak öltöző népességen látszik ez. Elég csak belegondolni, minden évben lehet hallani olyanokról (főleg az Egyesült Államokban) akik a denevéres jelet magukra öltik és az utcán akarnak igazságot tenni. Amennyiben képes ez a karakter a képregények hasábjairól kilépni és ilyen tettekre inspirálni az embereket, akkor nem nehéz belegondolni, ha nem fiktív szereplő lenne, milyen hatást váltana ki. A Batmannek öltözötteknél felmerül pont az a kérdés, mennyire is egyszerű kimenni és drasztikus, egyszerű módszerrel nekilátni ennek a bűn elleni harcnak. Általuk lehet elgondolkodni, melyik a jobb megoldás: a börtönbe csukni a gyakorlatilag annyi halottat generáló Jokert, aki az ENSZ megítélésben már tömeggyilkosnak számíthat vagy pedig egy sikátorban felhúzni egy lámpára a Joker szérum alatt őrjöngő rendbontót?

   A történet bármennyire is rövid, nagyon csavaros és érdekes. Az itt bemutatott friss karakter zseniálisan
eltalált, nem a megszokott bűnöző, sokkal inkább egy áldozat, ennek ellenére bizonyos szinten nagyon beteg, ami jól ki is van fejtve. Sokkal eredetibb, mint azok a karakterek, amiket mostanában írnak a Sötét Lovaghoz...kár, hogy valószínűleg sose fog többet előkerülni, pedig erős potencia van benne. A rajzok olyan...picit elnagyoltak, de teljesen illik a történethez, pont azért, mert az elején egy felszabadult hangualtot ad a laza játékos jokerekhez és ez a képi világ megmarad a végéig, ahol már erős kontrasztban van az eseményekkel. Amit én hiányoltam, az a gondolat, miért is akarna bárki bevenni egy joker mérget és elbódultan levetni a társadalmi mintákat. Ettől függetlenül ez egy nagyon jó történet, ami a kezdeti vidám hangulat nagyon gyorsan eldurvul, az utolsó jelent pedig...meg kell nézni és kész, nem írok róla többet.
   Két érdekességet említenék meg:
   - A képregény alapötletlében számítógépes játék is készült, ahol Batman és Jokernek öltözött polgárok bőrébe bújhat a játékos és különféle eszközökkel vadászhatnak egymásra.
   - Külön érdekes, hogy a történet alatt nem Bruce Wayne a Sötét Lovag, hanem az első Robin (mert akkor Brucet halottnak hitték, miközben csak a tér-időben volt elveszve...kommentár nélkül...). Ez azért is igen finom, mivel pont Batman, szerepe,  mint ikon, kerül elő a képregény lapjain és a történet alatt egyáltalán nem lehet érezni, hogy más ember bújik meg a maszk alatt. 

A kívül hordott alsónadrágon túl: The Transformers: All Hail Megatron (IDW, 2008-2009)

Gondoltam itt az idő egy kicsit a Dc kiadótól és a szuperhősös témától elszakadni. A mai cikkemnek van egy erős személyes vonatkozása is, ugyanis kiskoromban a Transformerseken keresztül ismerkedtem meg a képregények világával. Aztán megnőttem, elfejeltettem az egészet és ha azt mondták, képregény, csak a pókember jutott eszembe (még a marvel filmek és Nolan mesterművei előtt járunk!), akinek a karaktere sosem fogott meg. Ekkor találtam rá egy magyar fordító honlapon a Transformersek új sorozatára, ami rögtön megfogott. Új, komolyabb történetek voltak már ezek, bizonyosak meg kifejezetten sötét hangulatúak, emellett pedig mélyebb volt a művek mondanivalója, minthogy azt vésse bele a lehető legdirektebb módon az agyunkba: ártalmatlant ölni rossz.

   Az IDW kiadásai közül a legjobb pedig az All Hail Megatron. Az egész ott kezdődik, ahol minden valamire való idegenek egy másik bolygóról jöttek inváziós filmnek illik. Az álcák (a nagyon rosszfiúk az alakváltók közül) besétálnak Manhattanbe és kijelentik, ezt a város mostantól az övék és röhögve visszavernek minden a terület visszafoglalására irányuló kísérletet, majd szisztematikusan megkezdik a Föld elpusztítását. Eközben ősi ellenségeik, az autobotok (a nagyon jófiúk) vert seregként, energia hiányban próbálják meg magukat újraszervezni romos szülőbolygójukon, aminek az uralkodó fajává egy vérszomjas, álcák által kitenyésztett (tudom, szebb szó rá a legyártott...), robotfaló bogárrobotok váltak. A jók helyzetét még jobban nehezíti, hogy soraik között elterjed az árulás gyanúja, amivel megkezdődik az egymásra mutogatás és a morál erőteljes zuhanása, miközben vezérük, Optimus kómában fekszik Megatronnal való küzdelme óta.

   Miért is ez az egyik legélvezetesebb, ha nem A legélvezetesebb Transformers sztori? Egyik ok a képregények világágát meghatározó fekete-fehér beállításhoz való hozzányúlás. A harcnak élő és uralkodást erőszakkal megszerző álcák között megjelenik az ellentét a harcosok erkölcsével rendelkezők és a cél szentesíti az eszközt személetet vallók között. Másik kérdés, ami felvetül velük kapcsolatban, egy több száz éves konfliktust megnyerő, csak a pusztításnak elő sereget mi képes egybetartani, mikor végre győznek. Az autobot oldal meg végre sokkal inkább életszerű, nem ügyetlen hippik gyülekezete, akik kényszerből vesznek a kezükbe fegyvert és a végén azért győznek, mert jók (morálisan). Az All Hail Megatronban egyrészt megjelenik egy olyan csapat köztük, aki annyira badass, hogy még a rosszfiúk is megirigyelhetnék őket (kép
jobbra az egyikőjük...szivarozó autobot, aki szétüt minden álcát...vagy imádod vagy utálod a koncepciót). Másik pedig, hogy felmerül a jók között is, miért próbálnak meg intergalaktikus rendőrséget játszani, mikor lehet, pont miattuk jutott annyi bolygóhoz el a polgárháborújuk, lehet, az álcákat is tulajdonképpen csak ők érdeklik és le se szarnák az embereket, az egész földi invázió csak nekik szól.
   Itt kell kitérni a fajunkra, ugyanis az All Hail Megatronban felmerül egy igen érdekes gondolat. Persze itt is megvan a hősiesség, az ellenállás az óriás gonosz robotok ellen, a végső megoldásos atomot nekik felkiáltás is (ami egy óriás csavart hoz az egész történetbe, így az olvasó észre se veszi, mennyire is klisés ez). Az egészben történetben a végső gondolat az, ami érdekes, ugyanis bármi történik, bármennyire is autobotok jófiúk, nem lehet azt mondani, hogy jaj a fajtársaink minden elpusztítottak, de mi aztán jó fejek vagyunk és szeressetek minket. MOST! Vannak olyan előítéletek, amiket nem lehet egy ilyen mondattal megoldani, nem fogja ez a világon ejtett sebeket meggyógyítani, ez pedig egy teljesen új dolog az eddigi Transformers történetekhez képest, ahol a jó robik megváltóként megérkeznek a végén és hirtelen minden jó lesz (sajna kb egy éven belül kidobták ezt a koncepciót az ablakon).
   A rajzokról nem írtam semmit, pedig nagyon jók, kicsit robotosok, ami alatt azt értem, hogy az emberek arca párszor nem elég kerek, de ez kicsit sem ront az élményen. A sztori nagyon csavaros, a vége felé számról számra változik a helyzet, szerencsére egy alapvető transformers tudással már bőven élvezhető. A karakterek nagyon érdekesek és végre elvannak mélyítve és nem egydimenziósak (a képregények örök árulójának, Üstökösnek a vívódása és lázadása nagyon bejött, pedig kismilliószor olvastam a karaktertől már ilyet...meg az egyik álca utolsó lépése, akinek a személye maradjon homályban). Hm mi van még? Két gondolat:
- Michael Bay bekaphatjak ez a sztori után.
- A képregény magyarul is elérthető, a magyar fordítócsapatnak és a hálózsáknak itt is megköszönném a boldog perceket, amiket az ő munkájuk okozott. Aki ezen a linken keresztül megnézné az All Hail Megatront, gondolja arra, az ő fáradságos erőfeszítéseik nélkül nem élvezhetné ezt az alkotást anyanyelvünkön.

Egy falat sör mellett: Vámpír evolúció és revolúció

Az előző két cikk során akarva és akaratlan is egy modern és egy régi vámpír történet került bemutatásra. A témát lezáró cikkben kitérnék arra, mi is a kettő között a különbség és sok más hozzájuk kapcsolódó megjelenítésükben mit láttam.

   A legelején kitérnék arra, ami az én megközelítésem. Sok misztikus lénynek van ugyanis egy bizonyos értelmezése. A zombik a fogyasztói társadalom kritikái vagy a vérfarkas az emberben lévő szörnyeteg  vagy állat jelképe. Ezek természetesen nincsenek kőbe vésve, hiszen mindegyiknek ezernyi ábrázolása van. Én például elég jól megtudom határozni, melyik alkotások voltak nagy hatással rám, mikor a vámpírokkal kapcsolatos felfogásom kialakult. Én ugyanis a vérszívókban pont azt a kettősséget látom, ami az emberekre jellemző: harc az ember civilizált és alapvető természeti énjével. Utóbbi egy olyan dolog, amitől nem tudunk szabadulni, bármennyire is szeretnénk. Az éhség, a vérszívás maga egy olyan elemi erő az összes vámpírnál, ami képes a több évszázados tapasztalatot és önuralmat is felülírni. Akkor tudnak csak újra önmaguk lenni, ha ezt a számukra alapvető szükségletet kielégítették. Számukra ez sokkal több, mint táplálkozás...a vágy, ahogy a legelső Drakulától kezdve a legújabb filmekig egyszerre alapvető étel és drog számukra. Nem képesek kontrollálni magukat ilyen szituációkban, olyan elemi reakció ez, ami bennünk emberekben is megvan.

   A vámpírok fő problémája pedig sokkal emberibb, mint amennyire m
i hisszük. Nem csak ugyanis a vér iránti vágy az, ami kínozza őket (Igen, én is láttam az olyan műveket, mint az Alkonyattól pirkadatig, ahol csupán vérszomjas hordák, egy agy helyett vérre vadászó csoszogástól mentes zombisereg). Ez pedig nem más, mint az a jelenség, hogy bármennyire is erősebbek az embernél, halhatatlanok, kiszakadnak a társadalomból. Magányosak lesznek és ez lesz sokszor a végzetük is. Erre persze többféle válasz is létezik a velük kapcsolatos művekben és idővel egyre inkább megváltozott az eredeti problémafelvetés és átalakultak mássá. 

   Látszik is, hogy régebben a vámpírok szenvedő karakterek voltak. Hiába elpusztíthatatlanok, mikor hosszú száműzetésük után találkoztak az emberi társadalommal újra, akkor rögtön találtak benne egy olyan dolgot, ami az egyedül töltött idők után képesek voltak beteges rajongást okozni bennük. Utóbbi tárgya általában egy nő természetesen, de nem kizárólagosan. Nem tudnak túllépni emberi

mivoltukon, azért képes rájuk ez így hatni. Hiába zárkóztak el a világtól, mikor az eljön hozzájuk, rögtön megjelenik számukra a vágy ennek megismerése vagy akár elfoglalása iránt. Nem is teljesen a természetfeletti lényük teszi őket szörnyeteggé, hanem a kívülállásuk is hozzájárul. Ez azonban stigmaként rajtuk marad, nem válnak mássá, mint egy szörny sorsba zárt embernél. Képtelenek túllépni a régi mivoltukon, Drakula gróf egy ősrégi nemességet konzervál magában a halandó korából, míg A vámpír árnyéka Nosferatuja még erre is képtelen, egy gyenge degenerált szörny lesz a régi énjéhez képest.

  Napjainkra azonban megváltozott a vámpír kép. Szép lassan a szenvedő, a történet végén elbukó szörnyetegekből, akiket kínzott tulajdonképpen a halhatatlanságuk, megváltoztak. Szexik lettek. A modern vágyálom megtestesítői és hordozóivá váltak, az örök fiatalság jelképeként pózolnak most. Egyre jobban megjelenik az, hogy az ilyen karakterek fiatal halhatatlanok. Az idősebb, érettebbnek látszó vérszívók szinte mindig gonoszak már. Az el nem múló fiatalságot meg kell őrizni, az öröké tartó ronda és/vagy öregek pedig maguk a legvégsőbb fertők. A vámpirizmus egy olyan szexi dolog lett, ami nem hajlandó elfogadni a nem tökéletes testet, az már nem érdemes az örökkévalóságnak. Ezzel párhuzamban valahogy egyre kevésbé van jelen maga a vérszívás és az azzal való problémák. A technológia megoldja, az állatokból is lehet vért szívni, emberekből meg kifejezetten nem szabad vagy koplalni kell. Bizonyos alkotásoknál meg ez teljesen el is tűnik, a napfénytől való félelemmel együtt. Az igazi ellenség már nem a természetfeletti lét kondíciói, hanem azok, akik még a régi utat képviselik. Azok a lények, kik még mindig vért szívnak és emberek lakmároznak. Természetesen új korokat élünk happy enddel, ők a végén elbuknak, bármennyire is legyenek civilizáltak (Lestat az Interjú a vámpírból) vagy teljesen állatiak már (Alkonyattól pirkadatig). Ezek mind az új modern álmot jelenítik meg, az embert, aki képes legyőzni a benne rejlő alapvető testi szükségleteket és megszabadulva ettől képes igazán egy tökéletes civilizált lénnyé válni. Mindenki döntse el, mennyire sikerült ez napjainkra.

   Itt egyébként ki kell térnem pár szóban a mostani vámpírfilmek legnagyobb csalódására. A Daybreakers nevű film ott kezdődik, hogy a világ lakosságának a nagy része vámpír lesz. A mű első tíz-tizenöt perce, ahogy bemutatja ezt a társadalmat, a vérért kuncsorgó csövessel vagy az öngyilkos kislánnyal, akit az motivált, hogy szülei megtagadták tőle a felnőtté válást...nos nagyon zseniális és erős képek. Az első negyedórát meg kell nézni. Ezek után pedig talán a legszomorúbb, hogy ott hagyjátok is abba, ugyanis ez a film maradék része egy-két (főleg a végén van kettő ilyen) jeleneten kívül egyszerűen förtelmesen rossz, pedig Willem Dafoe egy Elvis nevű számszeríjjal lövöldöző vámpírvadász alakí
t...és még így is...bűn egy ilyen alkotást elrontani.
   Változnak az idők és mint mindennel kapcsolatban, a vámpírok sem mentesek tőle, bármennyire is az ellenkezőjét hinnénk erről. Lényük lényege ugyanis az idő és a halandóság problémája, akár szenvednek tőle vagy pedig egy tökéletességet megtartó erő. Ezek a vérszívó lények számomra nem mások, mint az emberiség elnagyolt kritikái. A félelmeinket és vágyainkat jelenítik meg, ami nagyon sokat elárul rólunk. Mindenkinek van egy elképzelése milyenként képzeli el az örök életet...és mindenkinek van egy mindennapi élete. Az igazi kérdés, amit fel kell tennünk a halhatatlan lényeket nézve, hogy vajon mi tudunk-e ténylegesen kialakítani magunknak egy olyan életet, ami egy örökkévalóságra elég lenne.

   

Mozgó művészet: Shadow of the vampire (A vámpír árnyéka, 2000)

  Folytatódik a vámpírokról szóló hét. 

  Előző cikkem elején kitértem arra, hogy a vámpíroknak a megítélésével kapcsolatban milyen gondolatok vannak manapság, így kifejezetten a sors tréfás játékának tartom, hogy a Shadow of the vampire pedig a vérszívók köztudatban és a kultúrában való megjelenéséhez köthető. Pont ilyen okoknál fogva is érdekes a párhuzam, hogy míg a főszereplő halhatatlan lények a két nappal ezelőtti írásomban eltérnek a tradicionális megjelenítésüktől, addig ebben maga a régi koncepció jelenik meg.

   Ezért is érdekes maga a film. A téma legelső mozgóképes feldolgozásnak, a Nosferatunak a forgatására invitálja a nézőt az alkotás. Az eredeti film nem véletlenül

ismert még ma is. Egyrészt hozzákapcsolódik az érdekesség, hogy bár Drakula karakterére írták a filmet, szerzői jogok miatt nem szólhatott róla a mű, ezért bevezették Nosferatu, a vámpír karakterét és vele forgatták le a történetet. Több filmtechnikai trükk és újítás is megtalálható az eredeti filmben, ami így filmművészetileg is igen fontosnak számít, de erről majd később kitérek külön. A történet: Friedrich Wilhelm Murnau filmrendező (John Malkovich) éppen az alkotását, A Nosferatut, kezdi el készíteni, nem a megszokott módokon, mint ahogy abban a korban szokás. Sokak megrökönyödésére nem stúdióban, hanem a terepen, egy elhagyott kastélyban forgat. A stáb tagjai itt találkoznak először a címszereplőt alakító színésszel, aki a rendező elmondása alapján egy színészi módszerrel azonosul a karakterével és csak mint vámpírként szabad vele beszélni. Azt senkinek sem árulja el, hogy a személy tulajdonképpen maga Nosferatu (Willem Dafoe), az ősi vámpír...

   A halhatatlan maga sokban különbözik a megszokottaktól. Nosferatu ugyanis egyszerre félelmetes, elemien hat az emberre...közben meg egy esendő, hatalmát vesztett lény, aki maga is érzi, hogy eljárt felette az idő és mennyire szánalmas is az élete. Sokkal inkább egy szörny, mint egy nemes ragadozó vagy uralkodó. Élete bizonyos részeire már nem is emlékszik. Talán Drakula gróffal lehetne csupán a vámpírkoncepciók közül párhuzamba vonni, de ők is különböznek. Előbbi egy adott korban ragadt meg, még Nosferatu sorsa sokkal rosszabb: ő az eltöltött temérdek idő alatt degenerálódott.

   Itt kell megemlíteni azt, hogy Willem Dafoe zseniálisan hozza a karaktert. Megvan benne az a hipnotikus jelenlét, amit az eredeti film színésze mutatott, közben meg tényleg képes egyszerre gyenge, esetlen lenni és közben pedig egy halhatatlan szörnyeteg is, emberfeletti hatalommal. A játéka, mozdulatai, hangja...egyszerűen mind tökéletes. A mellette lévő színészek is egyébként elég korrekt játékot játszanak, de igazából az ember csak a vámpír játékot nézi. Azaz nézné, de Malkovich filmrendezője képes vele egyenrangú lenni. Talán az egyik legjobb szerepe, mikor először láttam, a vámpír fogott meg, csak másodszorra újranézve döbbentem rá, hogy tulajdonképpen Friedrich Wilhelm Murnau a film igazi főszereplője.

   Hiába van benne vámpír, tulajdonképpen a mű maga nem róla szól, hanem közvetve egy művész alkotásáról, közvetlenül pedig magáról a filmkészítésről. Utánaolvasva a Nosferatu forgatásánál nagyon sok újítás volt az addigi fogásokhoz képest és utánaolvasva tényleg beleillik a Shadow of the vampire történetébe, hogy akár még egy vérszívó is játszhatott benne, annyira radikálisan újszerű volt. Malkovich filmrendezője ugyanis egy úttörő, aki egy tökéletes alkotást akar létrehozni  és szembemegy minden addigi akadállyal...vitatkozik a producerrel; a stábot direkt kétségek között hagyja; Nosferatu karakterével való viták is tulajdonképpen olyanok, mint mikor egy rendezőnek egy saját feje után menő színésszel kell hadakoznia. Egy olyan látomásos művész, aki adni akar valami újat, valami igazán jelentőset a világnak és ennek elérésében képes bármit megtenni, még akár egy vámpírt is szerződtetni. Én igazából egy picit a modern filmkészítés kritikáját láttam bele és azon belül is azt, hogy mennyire képes megkötni az alkotókat az iparág működtető szokások, szabályok és a benne lévő producerek.

  A Shadow of the vampiren keresztül látszik, mennyire nem lehet azt mondani, ez egy vámpíros történet és legyinteni egyet. Ennek ellenére hiába van erős mondanivalója, egyszerűen nem ismerik az emberek ezt a filmet, pedig tulajdonképpen bárkinek sokat mondhat, főleg akit érdekel a filmkészítés maga. Vámpírokról pedig egy olyan megközelítést ad, ami kevés vérszívós történetben jön elő vagy van rendesen megjelenítve: a halhatatlansággal attól függően áldás vagy átok, mint tud vele az ember kezdeni...és ha belegondolunk, nem kell hozzá nagy bátorság, hogy kijelentsük, ez igaz a halandóságra is.