Egy falat sör mellett: Vámpír evolúció és revolúció

Az előző két cikk során akarva és akaratlan is egy modern és egy régi vámpír történet került bemutatásra. A témát lezáró cikkben kitérnék arra, mi is a kettő között a különbség és sok más hozzájuk kapcsolódó megjelenítésükben mit láttam.

   A legelején kitérnék arra, ami az én megközelítésem. Sok misztikus lénynek van ugyanis egy bizonyos értelmezése. A zombik a fogyasztói társadalom kritikái vagy a vérfarkas az emberben lévő szörnyeteg  vagy állat jelképe. Ezek természetesen nincsenek kőbe vésve, hiszen mindegyiknek ezernyi ábrázolása van. Én például elég jól megtudom határozni, melyik alkotások voltak nagy hatással rám, mikor a vámpírokkal kapcsolatos felfogásom kialakult. Én ugyanis a vérszívókban pont azt a kettősséget látom, ami az emberekre jellemző: harc az ember civilizált és alapvető természeti énjével. Utóbbi egy olyan dolog, amitől nem tudunk szabadulni, bármennyire is szeretnénk. Az éhség, a vérszívás maga egy olyan elemi erő az összes vámpírnál, ami képes a több évszázados tapasztalatot és önuralmat is felülírni. Akkor tudnak csak újra önmaguk lenni, ha ezt a számukra alapvető szükségletet kielégítették. Számukra ez sokkal több, mint táplálkozás...a vágy, ahogy a legelső Drakulától kezdve a legújabb filmekig egyszerre alapvető étel és drog számukra. Nem képesek kontrollálni magukat ilyen szituációkban, olyan elemi reakció ez, ami bennünk emberekben is megvan.

   A vámpírok fő problémája pedig sokkal emberibb, mint amennyire m
i hisszük. Nem csak ugyanis a vér iránti vágy az, ami kínozza őket (Igen, én is láttam az olyan műveket, mint az Alkonyattól pirkadatig, ahol csupán vérszomjas hordák, egy agy helyett vérre vadászó csoszogástól mentes zombisereg). Ez pedig nem más, mint az a jelenség, hogy bármennyire is erősebbek az embernél, halhatatlanok, kiszakadnak a társadalomból. Magányosak lesznek és ez lesz sokszor a végzetük is. Erre persze többféle válasz is létezik a velük kapcsolatos művekben és idővel egyre inkább megváltozott az eredeti problémafelvetés és átalakultak mássá. 

   Látszik is, hogy régebben a vámpírok szenvedő karakterek voltak. Hiába elpusztíthatatlanok, mikor hosszú száműzetésük után találkoztak az emberi társadalommal újra, akkor rögtön találtak benne egy olyan dolgot, ami az egyedül töltött idők után képesek voltak beteges rajongást okozni bennük. Utóbbi tárgya általában egy nő természetesen, de nem kizárólagosan. Nem tudnak túllépni emberi

mivoltukon, azért képes rájuk ez így hatni. Hiába zárkóztak el a világtól, mikor az eljön hozzájuk, rögtön megjelenik számukra a vágy ennek megismerése vagy akár elfoglalása iránt. Nem is teljesen a természetfeletti lényük teszi őket szörnyeteggé, hanem a kívülállásuk is hozzájárul. Ez azonban stigmaként rajtuk marad, nem válnak mássá, mint egy szörny sorsba zárt embernél. Képtelenek túllépni a régi mivoltukon, Drakula gróf egy ősrégi nemességet konzervál magában a halandó korából, míg A vámpír árnyéka Nosferatuja még erre is képtelen, egy gyenge degenerált szörny lesz a régi énjéhez képest.

  Napjainkra azonban megváltozott a vámpír kép. Szép lassan a szenvedő, a történet végén elbukó szörnyetegekből, akiket kínzott tulajdonképpen a halhatatlanságuk, megváltoztak. Szexik lettek. A modern vágyálom megtestesítői és hordozóivá váltak, az örök fiatalság jelképeként pózolnak most. Egyre jobban megjelenik az, hogy az ilyen karakterek fiatal halhatatlanok. Az idősebb, érettebbnek látszó vérszívók szinte mindig gonoszak már. Az el nem múló fiatalságot meg kell őrizni, az öröké tartó ronda és/vagy öregek pedig maguk a legvégsőbb fertők. A vámpirizmus egy olyan szexi dolog lett, ami nem hajlandó elfogadni a nem tökéletes testet, az már nem érdemes az örökkévalóságnak. Ezzel párhuzamban valahogy egyre kevésbé van jelen maga a vérszívás és az azzal való problémák. A technológia megoldja, az állatokból is lehet vért szívni, emberekből meg kifejezetten nem szabad vagy koplalni kell. Bizonyos alkotásoknál meg ez teljesen el is tűnik, a napfénytől való félelemmel együtt. Az igazi ellenség már nem a természetfeletti lét kondíciói, hanem azok, akik még a régi utat képviselik. Azok a lények, kik még mindig vért szívnak és emberek lakmároznak. Természetesen új korokat élünk happy enddel, ők a végén elbuknak, bármennyire is legyenek civilizáltak (Lestat az Interjú a vámpírból) vagy teljesen állatiak már (Alkonyattól pirkadatig). Ezek mind az új modern álmot jelenítik meg, az embert, aki képes legyőzni a benne rejlő alapvető testi szükségleteket és megszabadulva ettől képes igazán egy tökéletes civilizált lénnyé válni. Mindenki döntse el, mennyire sikerült ez napjainkra.

   Itt egyébként ki kell térnem pár szóban a mostani vámpírfilmek legnagyobb csalódására. A Daybreakers nevű film ott kezdődik, hogy a világ lakosságának a nagy része vámpír lesz. A mű első tíz-tizenöt perce, ahogy bemutatja ezt a társadalmat, a vérért kuncsorgó csövessel vagy az öngyilkos kislánnyal, akit az motivált, hogy szülei megtagadták tőle a felnőtté válást...nos nagyon zseniális és erős képek. Az első negyedórát meg kell nézni. Ezek után pedig talán a legszomorúbb, hogy ott hagyjátok is abba, ugyanis ez a film maradék része egy-két (főleg a végén van kettő ilyen) jeleneten kívül egyszerűen förtelmesen rossz, pedig Willem Dafoe egy Elvis nevű számszeríjjal lövöldöző vámpírvadász alakí
t...és még így is...bűn egy ilyen alkotást elrontani.
   Változnak az idők és mint mindennel kapcsolatban, a vámpírok sem mentesek tőle, bármennyire is az ellenkezőjét hinnénk erről. Lényük lényege ugyanis az idő és a halandóság problémája, akár szenvednek tőle vagy pedig egy tökéletességet megtartó erő. Ezek a vérszívó lények számomra nem mások, mint az emberiség elnagyolt kritikái. A félelmeinket és vágyainkat jelenítik meg, ami nagyon sokat elárul rólunk. Mindenkinek van egy elképzelése milyenként képzeli el az örök életet...és mindenkinek van egy mindennapi élete. Az igazi kérdés, amit fel kell tennünk a halhatatlan lényeket nézve, hogy vajon mi tudunk-e ténylegesen kialakítani magunknak egy olyan életet, ami egy örökkévalóságra elég lenne.