Mozgó Művészet: The Liability (Piszkos Melók, 2012)

Nem tudom, hol kezdjem a filmről szóló cikket.

Megnéztem ezt a filmet és úgy éreztem, igen, jó európai filmet nézni.

   A The Liability egy egyszerű történettel rendelkező film. Főhősünk egy fiatal elkényeztetett srác, aki a mai modern tíz-húsz éves generáció kritikájaként is működik (A film angol, így egyáltalán nem véletlen ez a szál), eltöri az autóját. A nevelőapjának elege lesz belőle és úgy gondolja itt az idő belenevelni a gyerekbe, mi is az élet. Ő maga azonban nem tiszta ügyleteket folytat, így a fiú tudtán kívül egy bérgyilkos sofőrje lesz.  

  Ez a film első olvasatra ismert. Pont ezért tetszett meg nekem. Megnéztem és ha a kedvenc filmmagazinom és még egy tényező (később kitérünk erre) nem inspirál a megtekintésére, azt mondanám, ezerszer láttam már ezt a filmet. Nem, ez az alkotás nem ilyen. Mikor elkezdenéd azt hinni, tudod mi fog történni és mi a film műfaja vagy az alaphangja, jön egy rohadt nagy csavar. Percre pontosan megtudom mondani, melyik résznél hittem azt, hogy ez egy angol gengszter film, majd lett egy szerelmes, később egy buddy movie, utána férfivá érést boncolgató vagy végül bosszúfilm. Talán mindegyik egyszerre.

  Egy másik okból is európai. Abszurd helyzetek vannak benne, olyan mindennapiak, amivel sok amerikai társuk nem rendelkezik vagy pedig csak erre épít...itt ez természetes. A film tempója és stílusa is laza. közben nyugodt, illetve komótos. Nagyon tetszett, jó pár olyan jelenet van, amit egy amcsi film megmutatna, de a The Liability nem. Itt nem kell. Jó pár rész a nézőre van bízva, ő döntse el, a történet ennek a fejezetének mi lesz a vége. Hiába a sok műfaj, amit az ember belelát, másfél órás a film, nincs észveszejtően sok jelenet, a kamera szeret elidőzni dolgokon (a szívószálas jelenet zseni!). Fontos megjegyezni, nagyon jó a rendezés pont emiatt (ja és van benne egy rövid füves-flashes jelenet, ami zseni. Nem tart sokáig, de rohadt jó és stílusos. Rég láttam ilyet...). Kevés szereplő is van, még sincs vele semmi gond. A színészek játékával sincs túlságosan nagy kivetni való, a főszereplő pont olyan idegesítő az elején, ahogy kell, a nevelőapa egy geci stb. Két színész emelnék ki közüllük. Talulah Riley játéka magával ragadó. Egyszerre szép...közben pedig olyan halott szemei vannak, hogy vámpírok elirigyelhetnék tőle.  Ránézel és látod a benne fortyogó megfoghatatlan...nos nem is tudom mit. Vagy nagyon emberi, amit benne látsz vagy teljesen embertelen.

  Itt jött el a másik dolog, ami miatt nagyon bejött az alkotás. Ez pedig nem más mint:

  Tim Roth.

  Igen, nagyon keveseknek mond bármit is. Ő volt a Ponyvaregény elején a rabló csávó. Persze szerepelt jó

pár filmben, ahol lehetett látni, saját sorozata is volt. Én imádom a csávót. Jó színész és olyan British akcentusa van, hogy csak egy ilyenért szeretnék következő életemben az Egyesült Királyságba születni. Mostanra egyébként úgy hangzik, mintha mindegyik szava mögött valami rejtett cinizmus lenne. DE! A filmben ő a kiöregedő bérgyilkos. Annyira jó a profi, mégis emberi karaktere. Az ilyen már sablonnak mondható gyilkosokat sokszor próbálják meg pár aprósággal emberivé tenni. Egy-kettő eszköz, ami mintha mutatná, még mindig emberek, de közben meg egy saját világot élnek. Nos...láttam már itt macskát, etetett madarat meg hasonlókat, de mégis valahogy a hót szürke angliai úton autóban felvett napszemüveg, kubai szivar szívása és kazettás Havanna szám hallgatása mindent visz ebben a kategóriában. Képes ezzel és pár apró jellel ez a fásult, öreg bérgyilkos mégis egy személy lenni, hiába gépiesen működő profi. Nem értem, miért van csak itt szegény Tim Roth, mert zseni most is a játéka

  Elköszönés képen az egyik fiatalkori szerepét osztanám meg, ami egyrészt a sokrétűségét mutatja, másrést meg imádom. Jó szórakozást hozzá!

Egy falat sör mellett: Humor, Monthy Phyton és pár gondolat vasárnap estére velük kapcsolatban

Napokban nagyon vártam egy találkozót, így megpróbáltam minél inkább elmenekülni a hétköznapokból és

lekötni magam valamivel, ami segít, hogy elrepüljön az idő. Nem is találhattam volna erre  a menekülő utazásra jobb útitársat, mint a Monthy Phyton csapatát. Szeretik őket az emberek, a Gyalog Galopp vagy a Brian élete okán, de én imádom a saját sorozatukat, a Repülő Cirkuszt is, amit páran (na jó, magyarok tömege) túl angolnak mond. Fontos itt megjegyezni, nemrég leszinkronizálták Balla Györgyék a cirkuszt. Nem szabad szerintem így nézni, az pedig, hogy az előbb említett humorista a munkája okán még jobban az angol csapat hazai szellemi képviselőjeként lép fel, még szomorúbb. Amit ő csinál phyton féle humor címen, az olyan, mintha egy óvodai rajzot hasonlítanánk a Mona Lisához.  

   A cikk megírásakor azonban nem bukott, sosem nevettető magyar humoristák(???!) félrelépései és hamis illúzióinak a kivesézését céloztam meg. Sokkal inkább az utóbbi napokban a humorral kapcsolatban tőlük tanult két, összefüggő mondanivalót szeretnék közölni.

   Elsőként John Cleeseről raknék be egy idézetet (jobbra látható képünkön), ami szerintem beszédes annyira, hogy ne kelljen kommentálnom. Egy társa mondta ezt róla: "Nehéz ember, nem könnyű vele jóban lenni. Azért olyan vicces, mert sosem akarta, hogy szeressék. Ez valamiféle magával ragadó, arrogáns szabadságot ad neki."

   A szabadság. Ez szerintem nagyon fontos forrása a humornak. Mivel közeli családtagjaim folyton rádiót hallgatnak, belefutok többször is a magyar kabaréba. Az itt előadott jelenetek 99%a nem vicces. Mondhatnék rájuk minden csúnya jelzőt, de fölösleges. Mi lehet nagyobb sértőbb és szomorúbb egy humorosnak szánt próbálkozásnak, mit a fenti jellemzés? Az íróik hétről hétre mégis megszülik ezeket, erőlködnek és közben nem is hajlandóak észere venni, mennyire egy futószalagon dolgozó munkások lettek. Hónapról hónapra előjön a poén, hogy cípős kicccic cirke, meg az NDK turmixgép. Komolyan??? 2013ban? Az ezredfordulón már nyugdíjba kellett volna küldeni mindkettő poént (újabb képzavar, tudom)... Itt jön pedig be a Phytonok egy szerintem nagyon jó hozzáállása, az önreflexió. Képesek magukon nevetni, felismerni a hibáikat és ha kell, akkor még a BBC-t is parodizálni, aki adta nekik a lehetőséget, hogy adásba kerüljenek. Nem élnek egy fennkölt arroganciában, hogy minden, amit kitalálnak rögtön minden rekeszizmot izomlázba kerget. A legtöbb humorista, főleg Magyarországon a "nagy öregek", nem képes ezt feldolgozni. Egy kereskedelmi csatorna esti műsorában, fizetett tapsoló közönség előtt egymásra kacsingatva lövik rosszabbnál rosszabb poénjaikat és próbálják elfelejteni, mennyire elszállt felettük az idő. Nem tudják azt, ami fontos az ember fejlődésében: a saját csalhatatlanságunkba való vetett hit mennyire is szinte mindegyikünk számára egy ostoba, álombeli illúzió. Szerintem felismerni a ballépéseinket és nem feszülni  és rettegni, hanem nevetni rajtuk, az első lépes annak az irányába, hogy túltudjuk magunkat tenni ezeken és továbbléphessünk...

Egy rövid jelentet ajánlanék a végére, amiben szerintem meglátszik az angol csapat hozzáállása önmagához.

Mozgó Művészet: Dracula (vagy Bram Stoker's Dracula, 1992)

Atyaisten, ilyen jó filmet a Django óta nem láttam!

   Nos, ezzel a bevezetőmondattal nincs vége az áradozásnak, csak kicsit jobban kifejtve folytatódik. Ez a film ugyanis isteni. Ezek után ne csináljanak több Dracula filmet, ha akarnak egyet, inkább vetítsék le a moziba ezt! Ez az alkotás ugyanis minden szinten számomra tökéletes. Horrornak zseniális; drámának szívszorító; véresnek véres, de NEM ostoba fűrészesen; a képek és a rendezés mellett a gyönyörű szó értelmetlenné válik, úgy játszik a képekkel, ahogy azt tanítani kéne; erotikusnak egy Dracula műhöz képest eléggé az; a történet érdekes, az ismertsége ellenére is és a színészek...nos amit itt művel a stáb...ez nem alakítás. Ez AZ alakítás, ami fényében az Oscar mellék és főszereplő díjainak a kétharmadát vissza kéne szolgáltatni. A legkisebb karakter is tökéletesen hozzá a szerepét. Van persze, aki hátul van, de még ők is jól hozzák azt, amit a szerepük megkövetel.

   A sztoriról nem írnék sokat, mivel mindenki ismeri. Erdély, majd pedig Anglia földjén játszódik, majd a végjátékra visszatérünk a Kárpátokba. Ahogy olvastam, az eredeti vonalat szinte teljesen hűen követi, pár változtatást csinál csak, amiket egyrészt a film műfaja követelt meg, másrészt pedig a Gróf karakterét teszik tragikusabbá.

   Itt ugyanis Drakula az élőhalott lét átkától szenved. Egyszerre van meg benne a szörnyeteg és az ember.

Nagyon jó volt a rendezői döntés, hogy teljesen élőnek látja az ember, hiába lengi körbe egy magával ragadó misztikus aura, mikor megpróbálja meghódítani a szerelmére emlékeztető nőt. Az őt üldözők szemszögéből történő jelenetekben pedig ő maga a szörnyeteg, aki rémesebbnél rémesebb tetteket hajt végre. Gary Oldman nélkül ez a film lehetetlen lett volna, ugyanis megjelenik a kamerán és látod, hogy ő maga a Gróf. Minden rezdülése, mozdulata tökéletesen hozza a karaktert, legyen az, mikor maga a gonosz nagybetűvel, mikor a rejtélyes szerelmet ígérő külföldi nemes vagy pedig mikor a drámai, elbukó antihős. Ja és mikor egyszerre mindhárom...

   Szerencsére azonban a film neve nem véletlenül nem Gary Oldman's Dracula. Említettem, hogy a mellette lévő színésztársak is jók, de igazán a prímet Anthony Hipkins viszi. Van Helsingként egyszerűen úgy

brillírozik, mintha erre a szerepre született volna (pedig nagyon jól tudjuk, hogy a nagy öreg mindenhol képes profi lenni). Számomra a vámpírvadász volt a másik nagy karaktere a filmnek. Ez azért is fontos, mert sokszor olyan gyérül írják meg a misztikus teremtmények vadászait, hogy a legtöbbször én könyörgök, hogy szívják ki az egész emberiséget..Itt meg van egy zseniális Van Helsingünk. Az én olvasatomban ő maga is sokkal közelebb van Drakulához, mint az emberekhez és a vége felé történő önvallomásában is én ezt látom. Ő nála azonban máshogy van ez a kettősség, mint a Gróf esetében. Ez most nagyon személyes lesz, de nálam Van Helsing egyszerre szörnyeteg és ember. Folytonos pengeélen van a zseni és az őrült között (de hát melyik tudós ne lenne ilyen, aki a mindenható tudományon kívüli, racionálisan fel nem fogható dolgokkal foglalkozik?), viselkedése nagy ívben leszarja a legkisebb társadalmi elvárást és olyan közönnyel csinálja a küldetéséhez kapcsolódó legvéresebb feladatokat is, hogy az emberben látja, ez nem épelméjű...közben pedig ezerszer keményebben csinálja a vámpír gyilkolást, mint eddig bárki. Neki pedig nincs mása, mint fáklyája, keresztje, pár karója, nem pedig bőrkabát, napszemüveg, két szamurájkard...Sokat tanulhatnának ebből a mostani szörnyüldözős filmeket gyártó rendezők, hogy nem elég brutál dolgokat a szereplők kezébe adni, azt rögtön milyen durva karakterek lesznek...hm...lehet kell hozzá megfelelő rendezős és forgatókönyv????!

   Látványvilága mellé meg tökéletes. London koszos, közben meg igazi világváros. Érdekes értelmezésbeli

kérdéseket vett föl a film, hogy miért pont ezekben a jelenetekben ember a Gróf, mikor a városon kívüli kúria és egyéb helyszíneken pedig maga a szörny? A Kárpátok lábainál lévő vár még sosem volt ennyire fenyegető. Ami igazán bejött, az a jelenetek közötti váltás és háttérképek, amik párszor már teljesen szürreálisak, bizonyos helyzetekben pedig a régi Nosferatu filmet idézik. Képek gyönyörűek, erre nem lehet mit mondani, a filmbeli erotika pedig nagyobb meztelenkedések nélkül is tökéletesen működik, megjegyzem, így állítólag teljesen hűen a könyvhöz. Ügyesen egyébként jól megjelenítették az ilyen érzéseket a polgári Anglia erkölcsei alapján elfojtó nők viszonyulását a kérdéshez. Engem még lebilincselt a mindenhol ott lévő apró kis jelek, játékok a történettel vagy szimplán atmoszféra teremtő szerepet töltenek be. A kedvencemet írom csak le: Drakula várából megszökött ügynök kikérdezésekor zseniális szerintem, ahogy a remegő hangú Keanu Reeves vallatása közben Van Helsing zabálja véres steaket, miközben a

vámpírokról kérdezgeti.

   Ezernyi apró dolgot tudnék még mondani a filmről, de nem fogok. Akit nem győztem meg vagy pedig jobban felkeltettem az érdeklődését, mindenképp ajánlanék egy cikket, emiatt kerestem és néztem meg én is meg ezt az alkotást. Igazából mindenkinek teljes szívből ajánlom, aki egy kis vértől nem ájul el rögtön, ezt a filmet ugyanis meg kell nézni. 

Mozgó Művészet: Drive (2011)

Itt az idő kicsit visszatérni a földhözragadtabb dolgokhoz!

   A Drive egy zseniális film, meg kell nézni!

   No, jó, komolyabban is ejtsünk róla pár szót. Ez a film ugyanis nagyon megtetszett nekem.  Jó pár ponton

megfogott kétség kívül, így inkább ezekről beszélnék.

   A történet és tálalása. Az egész ugyanis...reális. Hősünk, aki egy autószerelő, éjjelente meg piszkos melókba segít be sofőrként, megismerkedik a szomszédba lévő asszonnyal és gyerekével, akikhez elkezd kötődni (no jó, előbbihez máshogy, mint utóbbihoz...szerencsére). Az egész teljesen idillikusan menne, ha a nő férje a sittről nem jönne vissza, amivel a főszereplő belekerül félreértés és balszerencse okán egy véres rablásba és az azt követő elengedhetetlen leszámolásba. Az egész mégis, bármennyire is nem hétköznapi, úgy van tálalva, hogy az...természetes. Legjobb példám erre az alkotás eleje, ahol a főszereplő éjszaakai melója közben nem végigszáguld a városon, mint a Tolvajtempóban imádott Nick Cageünk, hanem profin, minimális rendőrhajszával intézi el a menekülést.

   A szereplők. Ennek a filmnek köszönhetően jöttem rá, hogy Ryan Gosling nem csak egy nőknek szóló vágyálom, hanem egy jó színész. Amit ez az ember csinál, minimális beszéddel...zseniális. Az pedig nagyon jó a műben, hogy a párbeszédek rövidek, szófukarok. A karakterek amúgy is zseniálisak, mindenki jól eltalált és érdekes, hogy pont az egyedüli sokat beszélő karakter (Bryan Cranston által megjelenítve...még mindig nem hiszem el, hogy ő az, aki a Már megint Malcomban a családapa...pedig a Breaking Badeket is végignéztem és imádom a sorozatot) a legszerencsétlenebb esendő figurája az egész filmnek. Mindenki a legapróbb szereplőig alig mond pár szót mondatonként és mégis tudod, mit akar mondani. Ennek ellenére mégis énekel az egész. A Sofőr és a családanya között kialakuló románcban sincs semmi nyálas szöveg...a néző csak látja, ahol lopva egymásra néznek és...nem kell hosszú monológ, hogy megértsed, mi zajlik köztük. A rendezés és az operatőri munka zsenialitását mutatja ez. Ott van Carey Mulligan, alig hagyja el pár dolog a száját, mégis, ahogy mosolyog és néz...én rögtön beleszerettem.

   Ez a film ugyanis apró kis részleteiben imádni való és ezek annyira összeállnak, hogy filmakadémián lehetne tanítani azt. Lassú, mégis képes azt elérni hogy izgulsz, teljesen kivagy tőle a végén meg nem találod az álladat...igen, meglehet ezt csinálni!!! Az egészet nézve egyébként nekem olyan érzésem volt, mintha egy Tarantino filmet megkapott volna a rendező, Nicolas Winding Refn, majd eldöntötte, hogy ez alapján csinál egy saját alkotást (megjegyezem, ez egy személyes hangulat, mert amúgy nagyon egyedi és eredeti a mű!). Fontos még egyszer kiemelnem, Ryan Gosling istenien játszik, nélküle az egész film teljesen más lenne, hiába van mellette egy profin játszó színészi gárda...sokat lehetne írni a filmről, de azok mind személyes benyomások lennének. Szerintem mindenkinek mást fog adni a Drive, ezért is mindenképp szerezzétek be és rögtön nézzétek meg!

A sárkányok kora

Az előszóban az előző cikk negatív utalására reagálnék, mikor a Dragon Age sorozatról ejtettem pár szót: Imádom mindkettő részét. Az első rész volt az a játék, ami képes volt az unalmas és önismétlő mmorpg szeretetemből kigyógyítani és végre egy igényes hozzáállást kialakítani a játékiparral kapcsolatban.

  A Dragon Agek nem a megszokott fantasykra példák. Sokszor teljesen eldobható náluk a jó és rossz koncepciója, emellett végre egy olyan világban játszódik, ahol a bölcs elf koncepciót kidobták az ablakon! A hegyesfülűek itt egy nyomorba és rabszolgaságba döntött faj, akik vagy elfogadták ezt vagy pedig nomádként próbálják meg fönntartani kétségbeesetten régi dicsőségük maradványait. A törpék sem állnak jobban: birodalmuk egyetlen egy nagy városra korlátozódott, ami folytonos ostrom alatt van, miközben maga a nép egy durva kasztrendszerben él. Fajunkkal meg mi a helyzet? Ott írtjuk egymást, ahol tudjuk, miközben ősi rabszolgatartó birodalmak próbálják dicsőségüket visszaszerezni, vallásháborúk és idegen, messzi földről jött fajok ostromolják a játék helyszínéül szolgáló kontinenst.

   Az első rész során a Grey Wardens csoport egyik frissen besorozott tagját alakítjuk. Ez a szervezett az

úgynevezett Blightok megállítására esküdött fel, amik egy régi rontás okán (aminek az eredete állítólag onnan ered, hogy az emberek beléptek a Teremtő városába) létrehozta a Darkspawn fajt, akik más népek elkorcsosult, fertőzött tagjaiból állnak, céljuk pedig, hogy mindent elpusztítsanak a felszínen. A történet helyszínéül szolgáló királyság becsvágyó, ifjú királya felveszi a harcot velük, miközben a bölcs mentorunk tanácsadóként szolgálva segíti őt. Nos, ha valaki azt mondaná, hogy unalmas megértem...azonban eddig tart a szokásos fantasy séma (a játék első fél-egy órájában vagyunk kb). A hadsereget pusztulásba dönti egy árulás, a nemes király és bölcs tanárunk ott veszik a csatatéren, mi pedig szökevények leszünk és árulók.

   A történet fő vonala kicsit hasonlít a Mass Effect 3 hangulatára, az óriási fenyegetés ellen való hadsereg összeszedésében. Itt azonban véleményen szerint sokkal sötétebb, sokkal inkább megvan jelenítve az emberi gyarlóság. Egy óriási hódító, minden leölő hadsereg masírozik a királyságban, miközben gyakorlatilag senki se foglalkozik velük. Az áruló tábornok régensé nevezi ki magát és polgárháborút szít, a mágusok föllázadnak a templomos uralom ellen (később kifejtem ezt jobban a második résznél), az elfeket vérfarkasok tépik szét, míg a törpékben utódlási harcok folynak. Mi pedig ott állunk és különböző frakciók között lavírozva kell szövetségeket kötnünk jövőbeli segítség érdekében. A Mass Effect részénél ez sokkal erősebb. Néztem a dragon age honlapját és még mindig, 4 évvel a játék megjelenése óta is heves viták vannak arról, a két törpe trónörökös közül ki a jobb választás: a becsületes, de az egyre inkább megkérdőjelezhető régi utakat követő jelölt vagy pedig a kegyetlen, ambiciózus reformer, aki elég jól átlátja, mennyire bizonytalan a változás nélküli politika a fajuknál. Ez pedig igazából egyetlen egy kérdés csak. Itt már egyáltalán nincs jó vagy rossz oldal, a játékosnak folyton mérlegelnie kell, mi szerinte a jó lépés és mit képes ő maga elfogadni erkölcsileg.

   A második résznél lecserélték a kreatív csapatot és elvitték egy más irányba. A főhősünk egy ország

védelmezője helyett egy városállamé lett. Nekem kifejezetten tetszett az, amit sokan a játéknak felrónak, hogy miért játszódik egy helyen és nem egy időben, hanem több évet felkarolva. Mindenki döntse el ízlés szerint, de számomra kifejezetten üdítő volt ez a megoldás a bejárom az egész királyságot, majd mikor mindenki imád, megmentem azt. Amúgy a helyszínnek van egy erős kalózos hangulata is, ami számomra megint piros pont, hogy nem az unalomig ismert fantasy környezetben bóklászunk. Másik kritika az volt, hogy a főszereplő, Hawke, egy szerencsétlen, mivel mindig az események után fut, sokszor csak enyhíteni tudja a károkat. Nekem ez megint bejött. Nem mi vagyunk a mindenhatók, még a játék karaktere sem képes mindent megoldani...szerintem ez kifejezetten felnőtt hozzáállás egy ilyen alkotásban. A történetről nem beszélnék sokat, fő kérdése igazából az önbeteljesítő jóslat problémáján alapszik. A mágusok ugyanis a játék világában minden egyes varázslatukkal vonzzák a démonokat, akik ha átveszik az irányítást felettük, akkor óriási pusztulást okoznak (minél többet akar egy mágus varázsolni, annál jobban csalogatja a démonokat...de a legtöbbjük nem földön túli lények miatt szokott meghalni...). Ezért a legtöbb királyságban a mágusok szoros felügyelet alatt élnek, ami miatt rendszeresen vannak lázadások, miközben mágia nélkül a legtöbb állam nagy szarban lenne. A fő kérdés így az a felvetés, hogy szabad-e ezeket a nagy hatalmú egyéneket bezárni és felügyelet alá vonni. Hiszen e nélkül óriási fenyegetést jelenthetnek a világra, démoni elnyomók eszközei lehetnek...másrészt pedig ha semmi szabadságot nem adunk nekik, akkor szegényeknek meg az ember alapvető ilyen igények megszerzése (pl önrendelkezés) miatt fordul a démonok felé...mennyi az a szabadság, ami megengedhető és mikor kell nemet mondani? Tényleg nem lehet megbeszélni racionálisan az ilyen kérdéseket és miért mindig erősebbek az előítéletek , mint a józan ész?

   Játéktechnikailag kevés szót ejtettem eddig a játékokról. Hagyományos csapatos szerepjáték, egy karakterrel és három társsal a csatában, ahol váltogatni lehet, éppen kivel vagy. Az első rész jóval taktikusabb és merevebb volt fejlődésileg, a második meg akciósabb lett, azonban sokszor a taktika helyet

t a gyors reagálásé lett a főszerep. Véleményen szerint a kettő között kéne megtalálni az egyensúlyt. Itt is nagyon fontos szerepe van a társaknak, akiket mindkettő játékban nagyon jól írtak. Van egy rendszer, ahol a  társaink értékelik döntéseinket, amivel sokszor a szemükben a szerepünk csökkenhet vagy nőhet, így változtatva a hozzáállásukat irányukba (az elsőben a játék csak azt jutalmazta, hogyha megkedveltek, a másodikban már azt is, mikor igen megharagudtak rád...ami kifejezetten érdekes volt, hogy pár karakter a csapat ördög ügyvédje lett vagy pedig azért marad veled, mert megpróbál téged meggyőzni az igazáról, esetleg csökkenteni a tevékenységed szerinte káros hatásait). Párszor nagyobb kihívás volt egy karakter elfogadását kivívni és ehhez jól kiismerni, mint egy csatát megnyerni, ilyen például a messzi földről érkezett, szigorú, idegen erkölcsiséget valló Sten. Amennyiben itt tartunk, társaink legnagyobb része szerencsére nem az a kategória, aki csak akkor vereget vállon, mikor te vagy a szentek szentje vagy a legdurvább pszichopata. Majdnem mindegyiküknek megvan az érzékeny pontja, ami kiakasztja őket. Nagyon sok karaktert tudnék kiemelni, de most csak pár példát hozok. Az első rész Morriganje, a szabadként nevelkedett mágusa például mindenkit meghallgat, támogatja mindenki függetlenségét...miközben ha valaki ezt önként feladta, akkor azt lenézi teljesen...szerencsétlen, rabságban lévő mágus társaival meg nem érez semmi közösséget és még arra is biztat minket, hogy segítsük a lemészárlásukat, hiszen ők önként vállalták ezt a rabként lévő értelmetlen életet. A második rész szakáll nélküli(!!!) a főhősről elnagyolt meséket kitaláló és ezeket terjesztő törpe zseniális karakter (aki Bianca nevű számszeríjához úgy beszél, mintha egy mellette álló élő ember lenne). A társakkal való kettős viszonyt egyébként számomra legalábbis a démonokra hallgató naiv elf varázsló mutatta meg a legjobban: amennyiben a mágusokat pártoló, tiltott tudás után érdeklődő játékos vagy, akkor támogatva őt, együtt nagyon jó párost alkottok, amennyiben meg pont ennek az ellentéte, legszívesebben ráordítanál, hogy te tényleg ennyire ostoba vagy???! 

  Húú

  Ez a cikk is már bitang hosszú, de a lényegre még nem is tértem ki! Az első és a második rész között

kreatív csapat váltás lett és sajna ez meg is látszik a játékon. Az elsőben megismert, utólag kiderült, erkölcsileg egyáltalán nem megkérdőjelezhetetlen Grey Wardensek szinte teljesen eltűntek a második részre a Darkspawnokkal együtt. Egyik játékkal sincs gond (na jó, a másodikkal van egy óriási,ami valami beszívott fejlesztői döntés volt és azóta sem hiszem el, hogy ezt tényleg megtették...) de olyan zavaró, hogy egy teljesen más Dragon Age játékkal játszol a két részben. Legjobban ott jön ki ez, hogy az első rész végén kaptál egy epilógust, ahol kifejtették, minden egyes lépésed milyen hatással volt a világra (párnál néztem, hogy te jó ég, én nagyon nem akartam ilyet! :) ) amit a kettesben szinte teljesen leszartak. A másik fő bajom meg, hogy közben beindult a Dragon Age üzlet. Megjelent kettő előzmény könyv, ami jó pár koncepciót felrúgott, majd kijött a harmadik, amivel meg gyakorlatilag lecsökkentették a jelentőségét a második rész végének!!! Arról nem is beszélve, hogy a közben megjelenő képregényekben meg az a karakter a főszereplő, akinek a meghagyása vagy megölése az első rész sarkalatos pontja! Bocsi srácok, tudom, hogy megöltétek szegény X-et, de játéktörténetileg rosszul döntöttél, mert nem a HIVATALOS verziós választást tetted meg...egy olyan sorozatban, aminek az első része a különböző választásaidra és az abból felépülő cselekményről szól!!!

   Itt van egy nagyon jó sorozat, most jött ki nemrég a harmadik részt előzetese és én máris beleszerettem, de akkor is sajna a világot elnézve picit sír a szívem. Itt jön be a Mass Effect képlete. Ott megvolt előre az egységes koncepció, igen, ott is beindult az üzlet, regények, képregények, mobilos játékok...de ezek maximum kiegészítették az univerzumot, nem volt szükséges az elolvasása ezeknek, hogy maximálisan élvezhető legyen...Szegény Dragon Ageben meg nincs meg a játékok közötti egyensúly és gördülékeny kapcsolódás, mint sci-fi testvérnél, emellett pedig az egészségesnél egy csöppnyivel jobban beleintegrálták a melléktermékeket. Megjegyzem, az még a jövő zenéje, mennyire is erős ez a kapcsolat: a legtöbb hatása a kettes és a hármas rész között van, így a végső ítéletet az Inkvizítor (az előbb említett rész állítólagos főszereplője) története fogja meghatározni. Reméljük a legjobbakat!

  Én már most alig bírom ki a harmadik részig...