Masszív effektus a játékiparban

Hosszú kihagyás után gondoltam itt az idő egy eddig szokatlan cikknek. Mindig is sejtettem, hogy lassan (igaz, témaként már szerepelt a blogon). Ezek közül is az általam nagyon szeretett játékot, a Mass Effect három részét fogom  kifejteni. Nagyon sok játékot szeretek még (ja tényleg előző cikkemhez: a Deadpool játék isteni!!!), igaz, egyre kevésbé kötnek le, de a fenti trilógia számomra igen különleges egy okból.

majd elő fog kerülni egy pc játék is (

   Ez pedig a megtervezése. Biztos mindenki felfog háborodni és mondani példákat, aki kicsit is benne van ebben a szórakoztató iparágban, de nem láttam még sehol sem ilyen összefüggő sorozatot. Persze, mindenhol voltak folytatások, de olyannal még nem találkoztam, ahol előre eldöntötték, hogy három részes lesz a sorozat és se több, se kevesebb. Ezt pedig logikusan és hangulatilag teljesen felépítették, egyszerre egymáshoz kapcsolva a különböző részeket és közben mindegyiket egyedülállóvá is varázsolni. Hiába jók, igazi zsenialitásukat és komplexitásukat akkor érik el, mikor nem egyenként, hanem egy vonóshármasként nézzük őket együtt.

   Először azonban vegyük a  történetet! Egy igazi sci-fi világban járunk. Az emberiség egy új jövevény, ugyanis alig telt el pár évtized, hogy belépett a galaktikus politikába. Lendületes fajként rövid idő alatt elkezdett fejlődni és gyorsan a világegyetem részévé váltak, ami miatt szereztek jó pár ellenzőt is. Ebben a helyzetbe csöppen hősünk, Shephard (nagyon találó név!), aki emberként először csatlakozhat a fajközi politikát irányító tanács szuperügynökei közé, ami hát kis lépés nekünk, de nagy lépés a népünk galaktikus helyzetében. Utóbbi azonban Shephardot jóval kevésbé izgatja, mint egy ősi fajról, a Reaperekről, szóló próféciák, akik a világon túlról jönnek és megérkezésüket a pillanatnyilag regnáló összes civilizáció pusztulásával szokták megkoronázni.
   A történetről többet nem fecsegnék, izgalmas és változatos. Sokkal inkább érdekesebb a világ maga, amiről nyugodtabban tudok írni és nem kell folyton spoilereznem. Egyrészt nagyon kidolgozott és hát nem egy szép kis fantasy világ, ahol rálehet mutatni, ki a jó és ki a gonosz. Ennek a felismerése azonban több részen keresztül megy. Az elsőben ugyanis sokkal inkább az van kivan hangsúlyozva, hogy egy fiatal faj vagyunk egy nagyrészt még mindig számunkra ismeretlen univerzumban (ezt a hangulatot erősíti ebben a fejezetben lévő, többire kivett üres bolygókon való császkálás vagy egy halott civilizáció sötét titkokat rejtő romokra épített kolóniájának a háttere). A második rész egyértelműen hajaz a Birodalom Visszavágra. Renegátként, egy emberiséget előtérbe helyező xenofób csoporttal együttműködve (azaz ez már a játékoson múlik, mennyire kényszerű ez a házasság) jutunk el a Blade Runnert idéző bűntanya űrállomásra vagy pedig a kívül csillogó, de belül velejéig romlott Illiumra (szerződéses rabszolgaság, drogok, karriereket és világok sorsával játszadozó információbrókerek hazája ez). Az utolsó rész meg, ami a végső csatát a galaxis népei és a Reaperek között énekli meg. A világvégén lévő kétségbeesett küzdelem és az emberek(és mások)  viselkedése ebben az apokalipszisben a fő téma. Képes vagy itt is megmaradni emberségesnek? A különböző fajok együttműködnek majd egymással vagy az előttük lévő kipusztulásban is inkább a sérelmeiket hánytorgatják fel? Személyes kedvencem ehhez a hangulathoz az egyik hadsereg katonai vezetőjének a felkeresése, aki tőlünk tudja meg, hogy ő fogja mostantól vezetni népét, mivel ő a öröklési sorrendben a következő. A jelenet, ahogy a karakter ezt meghallja, majd ránéz a szülőbolygójára, miközben annak városai az űrből láthatóan égnek...
   Magáról a harcról és a grafikáról keveset mondok, a hozzáértők jóval inkább eltudnak csámcsogni rajta. Egy akciós szerepjáték maga az alkotás. A megjelenítés a legelsőben picit suta, de a többiben már nagyon jól működik. A harcrendszer a harmadik részre forrta ki magát. Az elsőben  picit suta volt, a másodikra meg túlságosan egy lövöldözéssé vált és a harmadikra lett meg az igazi egyensúly a játékos és a társainak fejlesztése és az akció között. Ja igen, vannak társaid, akik nagy része kifejezetten eredeti karakter, akik sokat fejlődnek idővel karakterügyileg is. Abszolút kedvenceim között kettő van: a naiv régészlányból,

Liarából, a végére egy tapasztalt, számító karakter lesz, aki közben a felszín alatt küzd ez ellen és képes ellenállni annak, nehogy felzabálják a lelkét a döntései, amit meg kellett és majd meg kell neki hozni. A másik pedig Jack, az elítélt fegyenc, aki végül hol találja meg lelki békéjét. Igazából még sok példát lehetne felhozni, de mind jól működik. Egyedül az zavart, hogy a hármasra az első rész szereplőgárdáját hozták vissza (pár kivétellel) és a másodikban lévő új társak a nagy fináléra epizodisták lettek (igaz, sokuk kifejezetten fontos szerepet játszanak a végső konfliktusban, de akkor is ez a mellékhegedűs szerep után hiányérzetem támadt). Ja igen és a döntéseink nagyon ügyesen befolyásolják a világot, nagyon tetszett, mikor az elsőben hozott döntésem a harmadikra visszaütött. Két gondom akadt csak: egyrészt vannak jó és rossz morálú válaszok, amit a játék jutalmaz is...ez pedig akaratlanul is befolyásolja sajnos a játékosokat, ez engem az első játék óta zavart (olvastam statisztikákat, hogy ez sok játékost ha nagyon durva kérdés volt, már nem befolyásolt). A másik, hogy a második rész végén lévő nagy döntésünk következményét azonban teljesen elbagatellizálták...
   A végével kapcsolatban sokat kiakadtak, amit nem értek. Igazából nem is akarok erre sok szót fecsérelni. Egy igazi művészi megoldást találtak ki, aminél a játékosoknak meg kellett volna mozgatniuk kicsit az agyukat. Erre kitört a forradalom! Mindenki teóriákat talált ki, hülyeségeket beszélt, pedig igazából egy oka volt minden reakciónak: nem az lett a vége, hogy hősünk szerelmével kilovagol a naplementébe. Szerintem sokkal dicsőbb vége lett így a sorozatnak, de úgy látszik kell egy szellemi érettség, hogy valaki tudja értékelni azt, mikor az utolsó mondat nem a bejáratott és boldogon éltek, amíg meg nem haltak. Amúgy kiadtak hozzá egy meghosszabbított verziót, ami nagyon jó, jobban és hangulatosabban kifejti a dolgokat és itt jön be az, hogy valszeg ez bekerült volna, ha nem lett volna a kiadó, aki sürgette a játék megjelenését (felhívnám azért a figyelmet, hogy azért igen sok lenne van a mondatban...az igazat meg valszeg csak a cégen belül tudják).
   Természetesen itt megjelenik az a jelenség, ami a mai játékipar egyik legutálatosabb dolga számomra: a DLC-k. Ez elég érdekes lesz, ugyanis rögtön kifejtem, nem azért gyűlölöm őket, mert azt se tom mi az és
amúgy is sóher vagyok fizetni bármiért. Vannak ugyanis olyanok, amik zseniálisak, nem pedig a kapsz három új ruhát vagy valami olyan kombót, amivel ha fizetsz leütsz bárki mást. Itt példaként felhoznám a Fallout 3, de főleg a Fallout: New Vegashoz kiadott "kiegészítéseket". Előbbi olyan, ami teljesen önálló sztorikkal rendelkezik és egyediek, a pálmát azonban az utóbbi viszi, ahol nagyon elegánsan, rejtetten a négy megjelent terméket egymáshoz is köti, de közben mindegyik egyedi atmoszférájú. A Mass Effectnél ez a DLC-k

helyzete számomra egyszerre jó és rossz. A kettő megjelenése után ugyanis olyanokat adtak ki a háromig, amik összekötötték a kettő sztoriját (emellett pedig nagyon jók is voltak!!!). A háromhoz egy évvel a megjelenése után kiadott Citadel pedig egy rajongóknak szóló vicces, érzékeny és okos, emellett pedig izgalmas búcsú a sorozattól, aminek az időzítése nagyon jó volt. Hol van akkor a feketeleves? Egyrészt az utolsó játék után megjelent két másik közül az első egyrészt fölösleges, a másik meg nagyon baba, de igazából....vége van a sorozatnak, lezárták...most akkor menjek vissza egy kisebb konfliktushoz és azon izguljak, mikor már mindegyik karimmal megmentettem (???) a világot? Legrosszabb azonban nem itt van: a fent említett harmadik rész megjelenésekor az egyik karaktert kivették és a gyűjtői kiadáshoz csapták hozzá...Azt, aki egyrészt újdonság volt a szériában A helyzetét még jobban rontja, hogy akinek megvan, az pedig látja, hogy úgy erőszakolták ki a teljes játékból. Nélküle ugyanis sokkal kevésbé érthető maga a három rész alatt eszkalálódó konfliktus rejtett oka, amit a végén tudunk csak meg...Annyira látszik rajta, hogy ő nem extra funkcióként szerepelt benne, hanem szerves része volt az egésznek...de ezek után felmerül: mennyire lehet már teljes játékot kapni a boltban először befizetett összeg után?
   Minden összevetve nem hiába lett az átgondolt komplex világgal korunk egyik legnépszerűbb játéka, még ha bőven nem is ő találta fel a spanyolviaszt. Sokkal inkább az, hogy az univerzum beszippant, a történet magával ragad, a karakterek pedig képesek a játékosra hatni. A hozzájuk tartozó szinkronhangok zseniálisak, főleg Martin Sheen alakított nagyot, mint a radikális emberi célokért küzdő terroristacsoport vezetője.
   Mivel elég hosszú lett a cikk így is, ezért a játék különlegességét még jobban emelő ellenpéldámra már nem jutott idő. Úgyhogy nincs más lehetőségem: jön a sárkányok nélküli sárkányok kora!

Hamarosan...

A kívül hordott alsónadrágon túl: Deadpool (Marvel, 2012-?)

Nos elég lassan jönnek a cikkek, mivel egy igen nehéz időszakom van most tele fontosabbnál fontosabb feladatokkal, aminek az eredménye sokkal jobban érdekel mindenki mást, mint engem. Úgy gondoltam itt az idő egy kis feszültségoldó témára! Ezzel a felkiáltással tárom elétek a képregényipar egyik, ha nem a legviccesebb karakterét: Deadpoolt!

   Ki is Deadpool? A jelmeze alatt undorítóan ronda, folyton dumáló,  és Rozsomák regeneráló képességével rendelkező zsoldos. Miért érdekes akkor, hogy neki szentelem első Marveles cikkem? Egyszerű oknál fogva: Deadpool a kiadó képregényipart megcélzó paródiája. Politikailag teljesen inkorrekt, de ami még fontosabb: a poénjai egy része kikacsintás a nézőre. Bizonyos esetekben szó szerint! Párszor a karakter szó szerint az olvasókhoz szól vagy pedig csak úgy  egy másik szereplővel való beszélgetésben utal mondjuk a hármas számra, ugyanis számára ez teljesen természetes. A jobbra lévő kép nem tudná az egész direktséget jobban leírni és maga az írói nagyon szépen ki is használják ezt (próbálnád meg egy Batmannél utalásnál oda tenni, hogy googlíz rá!) 

  A sorozat első pár füzete azzal foglalkozott, hogy egy nekromanta megidézte az Egyesült Államok elnökeinek szellemét. A kedves honatyák azonban zombiként jelentek meg és valamiért nagyon morcosak lettek arra, ami a szemük elé tárult, így gyorsan új elhatározásra jutnak: le kell rombolni és újraépíteni az egész országot! Ki az, aki megállíthatná őket? Amerika Kapitány! Nos hát igen, de politikailag kicsit kényes, hogy a nemzet nagy hőse a régmúlt idők elnökeit üti szét, meg amúgy is van jobb dolga. Így kerül képbe Deadpool, aki pénzért minden mocskos melót megcsinál (nyitójelenetében egy T-rex hasából vágja ki magát New York közepén. Mikor számon kérik rajta, mi lesz az itt marad több kilónyi nyers hüllőhússal, szimplán felveti, hogy úgyis majd megeszi egy csöves...). Így kezdődik meg az őrültség, amiben lesz pankráció Lincolnal, párbaj Nixonnal a Watergate épületben, Csillagok Háborúja Reagennel és sok más egyéb agyament jelent.

   Humor. Nem akarok róla nagyon írni, valakinek bejön, valakinek nem, én személyesen szarrá röhögöm magam minden megjelenő számon. Sok képregény után kifejezetten üdítő egy műfaj paródiát látni, de megtudom érteni, ha valakinek nem tetszik ez a kikacsintós megoldás. A történet sem rossz egyébként (meglepően jó ahhoz képest, hogy csupán egy indok az agymenésre), a karakterek is jól eltaláltak, igaz, a címszereplő mellett nem rúgnak labdába, de amennyi időt kapnak, azt nagyon jól adják, senkinél sincs az a hangulat, hogy jó oké ő csak egy egyszeri poénért van itt és nincs is létjogosultsága. Deadpool meg zseniálisan ábrázolt, jó látni végre hozzáértő kezekben. Mi ronthat el ugyanis egy ilyen karaktert? Ha a sorozatában nincs egyetlen egy poén sem (utóbbi időben főleg csapattagként volt vicces, de nem szólóban). Itt azonban erőlködés nélkül már 11 szám óta megy a majdnem minden panelen vicc, kikacsintás valami képregényes vagy popkulturális dologra. Emellett meg megvan végre a karakterben lévő zsoldos jellem és képregényhősöktől idegen finomkodás nélküliség. Utóbbit amúgy nem értettem, eddig miért nem volt benne a sorozataiba, mert hát egy nagyszájú pszichopata zsoldos azért tényleg ne egy Pókemberes erkölcsi kódexet valljon magáénak. Van itt röhögtető hentelés rendesen, szórakozás az egész családnak. Azaz nem! Az ábrázolása elég véres (és mellé elég stílusos), úgyhogy lehet gyerekeknek nem kéne túl nagy lelkesedéssel mutogatni (persze minek karikákat kis számokkal a közepükön ide helyezni, mikor egy tizenéves már olyan dolgokat találhat a neten hogy...(ide mindenki helyezze be, mire gondolt!)). Amit még megjegyeznék: nagyon ötletesen újragondolták Deadpool fejében folyton dumáló hangokat és felülírták ezt egy nagyon jó megoldással, miközben meg is tartották félig ezt a koncepciót. Ez azért fontos, mert az utóbbi időben rámentek erre az őt írók és a legtöbbször olyan poénokat szültek meg ezzel, amik valszeg magzati korukban folyton Sas kabarét hallgattak.

   Úgyhogy aki kiakar kapcsolódni és nem akarja komolyan venni az össze zagyvaságot, amit a képregényekről összehordtam eddig ezen a a blogon és röhögni rajtuk egyet, annak most rögtön érdemes fellapoznia egy Deadpool számot! Nem fog csalódni...

Ja és most készítenek hozzá játékot, eddig csak trailer volt, ami elég hangulatos, remélem maga a végtermék is ilyen lesz. (Filmet is mondanak a főszereplésével, de hát a marvelnél az utóbbi időben annyi filmötlet merül föl, hogy amíg nincs trailer hozzá, én már semmit sem hiszek el, ami nem Avengers)

Mozgó művészet: Get the Gringo (Börtönregény, 2012)

Mel Gibson is back!

   Na jó, aláírom kevesen kapják fel a fejüket erre a mondatra. Az utóbbi időben elég sokat esett a renoméja a színésznek. Utóbbi időben eléggé érdekes utat járt be. Volt itt kész vallásháborút elindító Jézusos film, majd pedig brutális és kegyetlen aztékos is, ami egy igen érdekes próbálkozás lett (hogy merészelt az amerikai közönség elé olyan filmet rakni, ahol a karakterek nem angolul beszéltek! Felháborító!!! Persze nekik fölösleges a szinkron hisz annyi nyelvben járatosak). Sokkal jobban szeretem a régebbi filmjeit, mikor a laza akciósztár volt. Talán azért, mert nem egy jellegtelen Rambot játszott. Számomra az ő karakterei a Die Hard John McClanejéhez (itt kifejezetten az első három részre gondolok. Az azóta megjelent filmeket egy elbaszott remakenek tartom, nem folytatásoknak) hasonlító hús-vér emberek voltak, igaz, Gibson szerepeiben mindig volt egy komikus él, amitől kevésbé voltak komolyan vehetőek (ez persze az érem egyik oldala: párszor olyan brutális szereplőket alakított, akikkel csak a fenti jelenség miatt tudott azonosulni a néző).

   A Get the Gringoval visszatért ehhez a karakterhez. A profi szélhámos, aki úgy játszik a környezetével, hogy közben mosolyog mindenkire. A néző tudja csak, hogy azért, mert a végén ő fog nyerni, bármi is történik. Hősünk a kezdő jelenetben egy zsák pénzzel egy igen elegáns Mexikói emigrációt hajt végre, pontosabban a kocsijával átlyukasztja a határ falát, miközben hátulról az amcsi határőrök lövik. A mexikói kollégák gyorsan lenyúlják a lopott pénzét, őt meg bedobják a legközelebbi börtönbe, ahol a maffia vette át az irányítást és a büntetés végrehajtó intézmény helyett egy kisebb várost hoztak létre bent, ami az ő uralmukat nyögi.

  Először is erre térnék ki. Láttam ezt az ötletet pár filmben, de itt lett először igazán rendesen megalkotva. Egyszerre van ott minden sarkon a bűn és közben meg zajlik egy sajátos világ mindennapi élete. Ezt egyébként jól érzékeltették magával a nézővel is, ugyanis a film felvételekor ezeket olyan hanyagsággal mutatják be, hogy az emberben...természetes lesz. Persze ez nem jó, de ez is azt erősíti, hogy itt ezen a helyen nincs ebben semmi különleges: a mindennapok része. A különböző hangulatkeltő, de történetileg semmilyen fontossággal nem rendelkező alkalmak engem nagyon megfogtak, ilyen volt a börtönben rendezett pankráció vagy a vasárnaponként a családtagok beengedése a börtönbe.

   Nagyon illik ehhez a környezethez a főszereplő. Mel Gibson karaktere olyan cinikus közönnyel nézi az itt történő eseményeket (mint például a családlátogatási napon a börtön területén felhúzott kis sátrakat, ahol a bezárt férjek vagy feleségek megmutathatják a kívülről bejött párjuknak, mennyire hiányoztak mind lelkileg, mint testileg), mintha sokkal rosszabbat is látott volna. A hős pedig játszi könnyedséggel jár ebben a világban, nevetve keveri a szart. Valószínűleg ha nem az ő szemével látnák az eseményeket, sokkal szörnyűbb kép tárulna elénk. Nagyon érdekes, hogy sem neki, sem pedig a másik két fontos karakternek, a melléje szegődő gyereknek és az ő anyjának sincs neve. Egy olyan világban vannak ugyanis, ahol a név nem ér sokat. Sokkal inkább az, te mi vagy és mit tudsz kezdeni magaddal. A színészekről írnék, de igazából nem nagyon tudja őket az ember figyelni, mert Mel Gibson az egész filmet elviszi a hátán és a nézőnek nem is kell több. Játéka laza és elegáns. Képes megtartani a karakter alapvető jellemét, bármennyire is megfigyelhető benne egy pozitív jellemfejlődés. Utóbbi egyébként nagyon tetszett, eléggé kivagyok azoktól az alkotásoktól, ahol egy igazi tolvaj és ügyeskedő pár napon belül a világ legnagyobb szentje lesz. (Spoiler: Annyira megfogta ezt a végén benne kialakuló kettősséget az a jelenet, amikor tolja a sérült gyerek hordágyát, de közben a hátán ott lóg a pénze és még az egyik hulla kezében lévő véres dollárköteget is magához vesz egy Mine! felkiáltással.)

   A képi világa nekem kifejezetten tetszett, Mexikó pont olyan, mint amilyen az ország, nincsen túlfényesítve vagy pedig nagyon lepusztultra beállítva. Ügyesen vannak megjelenítve a nemzeti szimbólumok. Nagyon jól mutatják be a börtön nappali és éjszakai életét, ugyanis a kettő között igen nagy különbség van: amíg az előbbi egy igazi élő város képét festi, addig az utóbbi veszélyes, kihalt és sötét (tudom, micsoda meglepetés, de most nem csak a világítás hiányára gondoltam...). A Get the Gringo egy laza, kikapcsolódásra tökéletes film, mindenkinek ajánlanám, aki egy jót akar szórakozni. Mel Gibson rajongóknak meg kötelező!

Szolgálati közlemény: Jön-jön-jön! Eddig nem vártam erre a a filmre, de amióta ma reggel megláttam az előzetesét, tudom, hogy ez kell nekem. Most! Aki nem látta volna az első részt, most rögtön nézze meg!

Egy falat sör mellett: Mit adtak nekünk a rómaiak?!

És mit adtak nekünk az európaiak?!

   Persze ez kicsit színpadias. Ennek ellenére a kérdés majdnem ugyanaz, hiszen az egész európai

kultúrkör a Római Birodalomra épül. Ebbe pedig beletartozik a mi vagyunk a világ közepe szemlélet, ami egyértelműen London vagy Párizs vagy Róma, esetleg Berlin. Azok az európai országok, amiknek nincs ilyen nagy, híres városuk, azzal vigasztalják magukat, hogy az öreg kontinens minden földi lét alapja, amihez ők is hozzá tartoznak. Kína meg rögtön kérjen bocsánatot, amiért ilyen jól megy neki! Tartoznak nekünk!!!

   Visszatérve a Római Birodalomra. Ő testesíti meg ezt a szemléletet, ami máig jellemző az európai civilizációra. Mi nem maradunk meg egy helyben, nekünk mennünk kell, mindenhova belépnünk és beleszólnunk a helyi kultúrába és politikába. Persze felvetül az örök vita, jó dolog-e ez? Minél többet olvasok a témában, annál inkább látom ennek a kérdésnek a bonyolultságát. Régen ugyanis nagy támogatója voltam, hogy a fejlődést vigyük el mindenhova, hiszen miért ne osszuk meg más népekkel azokat a technikákat, amik minket segítenek és nekünk évtizedekbe kellett szenvednünk a kifejlesztésükkel.

    Ennek ellenére egyre inkább egy kétélű kardként látom a világnak a globális fejlődését.

  A különböző nemzetek, országok vagy teljesen mindegy, miként hívjuk az adott civilizációt, folyton születnek, majd elbuknak. Ez a történelem rendje. Miért van akkor ebből gond (azon kívül persze, ha éppen akkor élünk, mikor a miénk pusztul el)? Az európai civilizáció ezt a jelenséget globálissá tette. Úgy összekapcsolta a világot, hogy szép lassan hiába vannak nemzethatárok, nincsenek olyan kérdések, amik csak egy népre vannak kihatással. Így mostanra egyre inkább úgy látszik, hogy vagy a Föld összes népe közösen felemelkedik egy jobb világba vagy kéz a kézbe buknak el. Ezt természetesen erősíti az új kor nagy meghatározó szereplője: a technika, ami képes lehet világszintű katasztrófákat előidézni vagy problémákat megoldani...a kérdés csak az, ez megváltást vagy végítéletet hoz majd nekünk?

  Felhívnám a figyelmet, írásom nem egy technikaellenes kiáltvány! Nem azt mondom, hogy a rómaiak menjenek haza. Hiszen ők és követőik sokat segítettek más népeken. Hasonlítsuk össze egy pillanatra a Távol-Keletet a Római Birodalommal. Az ottani népek nem akartak más kontinenseket, földeket meghódítani. Nem, ők ehelyett megelégedtek a saját környezetükkel...ami olyan regionális konfliktusokhoz vezetett, amihez képest egy magyar-szlovák vagy román ellentét egy délutáni párnacsata kakaószünettel. Aki erős idegzetű és érdekli a téma, ajánlanám olvasson utána a japán hadsereg által elfoglalt területeken történt comfort women besorozásokról...

   Egyedül arra hívnám csak fel a figyelmet, hogy óvatosan bánjunk a technikával és gondolkodjunk el, minek mi az ára. Tudni kell felelősségteljesen felhasználni valamit és azt megfelelő időben továbbadni másnak, mikor az már készen áll rá. Hogy kapcsolódik ez a rómaiakhoz? A közgazdászok a GDP-t használják egy ország megítélésénél és még ők is elismerik, ez párszor mennyire félrevezető: Kínának gondolom nem kell beszélnem a gazdasági növekedéséről, mégis erről a lakosság legnagyobb része ha tud is, nem lát belőle semmit. Egyet ne felejtsünk el: lehet az mondani, erről és minden rosszról a világ vezetői tehetnek...de ők is emberek és halandók. A mi hallgatólagos asszisztálásunk miatt olyanok, amilyenek, hiszen a nem törődöm mindennapi hozzáállásunkkal pont őket erősítjük, hogy nyugodtan felelőtlenek lehetnek. 

   Úgyhogy végszóként egy gondolat, amiről mindenki döntse el, tényleg ennyire radikális kérdés-e ez:

   A Romanus nevűek a házba mennek?

A kívül hordott alsónadrágon túl: Green Lantern (Dc comics, 2011-2013 és 2004-2013)

Vége

Mindennek vége.

   Természetesen annyira nem drámai a helyzet. Az emberiség túl fogja élni a Zöld Lámpás sorozatnak a

végét. Igazából a fenti kijelentés sem teljesen igaz. Megjelent most a 20. szám és jövő hónapban jön a 21. A kérdés persze, minek akkor az igen hatásvadász bevezető? Nos, a sorozatot 2005 óta író Geoff Jones átadja másnak a stafétabotot. Az ő nevéhez kapcsolódik a Zöld Lámpásnak a megreformálása. Visszahozta főszereplőnek azt a Hal Jordant, akit az igen rossz emlékű Green Lantern filmből megismerhetett a nagyközönség és képes volt egy igen egysíkú karakter történeteiből egy folytonos izgalmakat fenntartó sorozatot kovácsolni, ősellenségéből pedig egy mély, bonyolult antihőst megalkotni. Behozta a többi lámpás alakulatot, amivel kiszélesítette a zöld lámpásokhoz kapcsolható történetvonalat és elvitte az egészet egy igen erős sci-fi irányba. 

   Miért is fontos az ő személye? Először is a két főszereplő miatt. Itt a cikkben igazából ennek az érának az utolsó, szerintem egyik legizgalmasabb részére térek ki, a pár éve megjelent 21(+1+1...képregényipar, majd kitérek rá) füzetét fogom bemutatni, de sokat fogok utalni az azt megelőző időszakra is (innen a trükkös időpont meghatározás a cikk elején). No de visszatérve: főszereplő. Hal Jordanről sokat olvastam, hogy unalmas, egysíkú karakter. Ez részben igaz. Ő ugyanis az a fajta szuperhős, aki talán az egyik legjobban azonosult az identitásával. Nem véletlenül valamelyik 2011 előtti számban felmerült és nekiszegezték a kérdést, mikor volt utoljára, hogy levette a gyűrűjét? Az első számok egy része arról szól, hogyan próbál meg a gyűrű nélkül újra beilleszkedni a földi társadalomba.

   Ezzel párhuzamosan ősellensége, Sinestro pont ellenkező helyzetbe került: a renegát zöld lámpás, aki a sárga lámpás alakulat alapítója (így utólag visszaolvasva ez a mondat irtó furcsán hangzik...de kit érdekel, ha ilyen jó az egész sorozat?!) újra bekerül a zöld lámpások közé. Új feladataként, mint a bolygójának védelmezője, visszatér otthonába, ahol látja, hogy a saját alakulata a vezetése nélkül elkezdte terrorizálni a lakosságot. Itt jelenik meg igazán a karaktere, aki képes a saját alkotását elpusztítani ha kell, mivel életének egyetlen célja a hazájának a védelme...bármilyen eszközzel. Ez alapján lesz igen markáns a két főszereplő közötti viszony: egyik oldalon Hal Jordan, aki megpróbál mindig hű lenni magához és sosem feladni, de jó párszor meggondolatlan hősködő...mellette meg régi mentora és ellensége, Sinestro, aki számára a cél a lényeg és nem érdekli, mivel is éri el ezt. A kettejük kapcsolata igen érdekes, Hal Jordan nem hiszi el új, kényszerű társának az indítékait, paranoiásnak gondolja, míg Sinestro lenézi és naivnak könyveli el az embert...közben pedig bármiféle konfliktus is volt köztük, Hal Jordan hisz, hogy a másik megmenthető, míg Sinestro viselkedése ellenére is egyfajta tiszteletet táplál a társa iránt.
   A furcsa páros mindkettő tagjának a története egy személyes vonalat tart fent. Hal Jordan az ember és hős élet között őrlődik, számára az a kérdés, képes-e fenntartani ezt az egyensúlyt, mikor végre kibékül az előbbivel és régi ellensége akarata ellenére belerángatja az űrközi konfliktusokba. Sinestro karakterének a története nekem jobban bejött. Ő a tetteivel szembesül és azok árával, mikor látja, mit áldozott fel a hatalom érdekében, ami számára nem a cél, csupán eszköz szeretett otthonának a megvédésre. Mindkettejük sorsa a megváltás körül jár (ezt még jobban kihangsúlyozza a második történetben lévő mellékszereplőnek a háttere és az Indigo törzs mögötti titok), képesek-e önmaguk maradni, hibáikon és egymás közötti konfliktusokon túllépni. Az ellenséges, mégis közben együttműködő, a harcban együtt küzdő kapcsolatuk pedig az utolsó szám egyetlen mondatában olyan gyönyörűen van megfogalmazva, hogy azt tanítani kéne.
   A történetről keveset írnék, mivel egyrészt benne kell lenni eléggé a Zöld Lámpás sztorikban (ez sajna az egésznek a negatívuma, de igazából egy kis érdeklődéssel gyorsan a dc wiki-n utána lehet járni a felmerülő kérdéseknek), legyen annyi csak, hogy akcióval teli látványos, csavaros és vicces. Nem egy Asimovhoz hasonlítható elmélkedős sci-fi ez, hanem egy felpörgetett, fasza Star Wars sztorihoz hasonlít inkább. Baj van ezzel? NEM! A füzetben történtekről pár szót ejtenék: egyrészt nagyon jó a második történetben, a Indigo törzsben a nagy csavar, másrészt számomra a történet utolsó részében megjelenő gonosz eredete olyan kidolgozatlan, zavaros maradt. Utolsó gondom az egésszel az, hogy nem egy olyan önálló sorozat ez, mint ami volt például az I, vapmire. A történet egyik legnagyobb, legmegrengetőbb eseménye egy másik sorozat (Green Lantern corps, gondolom nem igényel fordítást) hasábjain történik meg. Hiába van jó szinten a még hozzájuk kapcsolódó Green Lantern New Guardians (na jó, az utóbbi pár számban elmentek egy igen szar koncepció felé, pedig olyan jól indult!!!) és a Red Lanterns (ez azonban rohadt jó!), engem nagyon zavar, hogy a kiadó szinte kötelezi az olvasót, ha érteni akarod és átélni az egész történetet koncepció, akkor muszáj bevásárolnod....
   A látványvilágra nincs panaszom. A epikus, szép és minden egyéb, amire az ember számíthat egy ilyen sorozatnál. Nem tudom amúgy, hogy direkt volt-e, de a Földön játszódó eseményeknél szerintem szándékosan szürkébbek  és letisztultabbak a vonalai is. Ezt talán még jobban erősíti, hogy a Halott Zónában lévő események képei pedig fekete-fehérek és olyan elmosódottak. Ez a játék nagyon ügyesen erősíti a képregény hangulatát.

  A végére egy kis feketeleves. A sorozatban ugyanis bevezetnek egy új Zöld Lámpást. Megnéztem minden alkalommal a Dc facebook oldalát, mit szólnak hozzá a rajongók és utálják. Őszinte leszek: nem tudom miért. Egyedül azt tudom csak magyarázatként adni, amit egyre inkább érzek: a képregényrajongóknál rugalmatlanabb rajongói tábort keresve se lehet találni. Igazából pont ezért zavar a karakter sorsa, mivel pár rész után már a háttérbe szorították, pedig az FBI által ártatlanul vallatott arab származású amerikai Zöld Lámpás, aki egyszerre felel meg Hal Jordan és Sinestro személyének (tudom, hülyén hangzik, tessék elolvasni a sorozatot és rögtön megértitek, mire gondolok!) nagy potenciával rendelkező karakter. Félő, hogy a status quo szegényt gyorsan elfogja taposni, pedig egy zöld lámpás, aki egyszerre használja a gyűrűjét és sorozza az ellent egy pisztollyal mi, ha nem fasza? Egyedüli remény az, hogy bekerült Geoff Jones Justice League of Americájába, ami már most, pár szám után is rajzolt királyság.
  Vége van egy igen jó sorozatnak, ez tény. Igen érdekes módon az író a történet végére bármennyire is jövő hónapban jön a következő szám, egy The End-et rakott és az egész történetet le is zárta, hihetetlenül meghatóan és elegánsan. Elég szkeptikus vagyok, mit hoz a jövő a lámpásoknak, de majd kiderül (A bosszúért élő Red Lanters sorozat lámpásalakulatának a történetét az I, vampire írója veszi át, úgyhogy jó tudni, legalább egy lámpás történet jó kezekben marad). Szerintem mindenkinek érdemes belelapoznia legalább minimális szinten a sorozatba, tényleg nem szabad, hogy a különböző háttértudás hiánya megrémítsen titeket! Higgyétek el, élvezni fogjátok...

A kívül hordott alsónadrágon túl: Batmam: Impostors (Dc comics, 2011)

Ez a hét elég képregényesre sikeredett, mivel az utóbbi napokban filmből összesen a Felhőatlaszt láttam, amiről nagyon sokat lehet olvasni, így én csak annyit adnék hozzá az irodalmához, hogy érdemes megnézni és

ne egy rohanós hétköznapon tegyétek ezt. Az egy falat sör melletti készülődő cikkem pedig nem állt még teljesen össze és a speciális művet bemutató (bár érdekes kérdés, mennyire lesz majd ismeretlen) írásom is késik, így úgy gondoltam, itt az idő egy Batman képregényt bemutatni, mivel mindig is tervbe volt véve nálam, hogy kitérek a Sötét Lovag egy sztorijára. 

   Ez a történet a Decetive Comics 876.-870. számában jelent meg, Impostors címen. A cselekmény nagyon érdekesen kezdődik. Egy családapát látunk, aki megkezdi napi rutinját, de ezt megszakítva bemegy egy bevásárlóközpontba, ahol egy Joker mérget ad be magának, amitől bőre és viselkedése átveszi a híres bűnözőjét. Ez a szer ugyanis egy új drog, amitől az ember "kikapcsol" egy időre, vigyorgásba és röhögésbe belemerülve, félredobva a társadalmi korlátokat. Az így belőtt egyedek bár a mindennapokat felzargatják, nem csinálnak semmi erőszakos cselekményt a polgárpukkasztáson kívül, így a rendőrség is a legenyhébb tömegoszlató eszközökkel próbálja meg óvatosan megoldani a szituációt. Egy lövés azonban eldördült, a rendőrök elkezdenek lövöldözni, a Joker lakosok pedig erőszakkal válaszolnak erre. Utóbbiak kezdenek egyre agresszívabbak lenni, amire válaszul a polgárok meg elkezdenek Batmannak öltözni és fellépni ellenük, a rendőrök és Batman meg egyre kevésbé tudja kordában tartani a két részre szakadt város népességét abba, nehogy az egyre erőszakosabb csoportok széttépjék egymást.

   Az alkotás azt járja körbe, mekkora hatása is lehet egy köpenyes hősnek az emberekre, ha a városában egy ikonná válik. A vége felé a Sötét Lovag megkapja azt a kritikát: ha ő nem lenne, az őrült bűnözők se lennének, ugyanis Batman a fellépésével vonzza őket és Gotham kevésbé lenne a bűn városa nélküle. Mennyi ártalmatlan halt bele csak abba, hogy ő folyton újra és újra megküzd a börtönből idővel mindig kiszabaduló bűnözőkkel? Ez a hatás azonban nem csak az ellenségeire igaz, bármennyire is a képregényben ez van  megfogalmazva. Ez igaz ugyanis az egész városra, mind a Jokernek, mind a Batmannak öltöző népességen látszik ez. Elég csak belegondolni, minden évben lehet hallani olyanokról (főleg az Egyesült Államokban) akik a denevéres jelet magukra öltik és az utcán akarnak igazságot tenni. Amennyiben képes ez a karakter a képregények hasábjairól kilépni és ilyen tettekre inspirálni az embereket, akkor nem nehéz belegondolni, ha nem fiktív szereplő lenne, milyen hatást váltana ki. A Batmannek öltözötteknél felmerül pont az a kérdés, mennyire is egyszerű kimenni és drasztikus, egyszerű módszerrel nekilátni ennek a bűn elleni harcnak. Általuk lehet elgondolkodni, melyik a jobb megoldás: a börtönbe csukni a gyakorlatilag annyi halottat generáló Jokert, aki az ENSZ megítélésben már tömeggyilkosnak számíthat vagy pedig egy sikátorban felhúzni egy lámpára a Joker szérum alatt őrjöngő rendbontót?

   A történet bármennyire is rövid, nagyon csavaros és érdekes. Az itt bemutatott friss karakter zseniálisan
eltalált, nem a megszokott bűnöző, sokkal inkább egy áldozat, ennek ellenére bizonyos szinten nagyon beteg, ami jól ki is van fejtve. Sokkal eredetibb, mint azok a karakterek, amiket mostanában írnak a Sötét Lovaghoz...kár, hogy valószínűleg sose fog többet előkerülni, pedig erős potencia van benne. A rajzok olyan...picit elnagyoltak, de teljesen illik a történethez, pont azért, mert az elején egy felszabadult hangualtot ad a laza játékos jokerekhez és ez a képi világ megmarad a végéig, ahol már erős kontrasztban van az eseményekkel. Amit én hiányoltam, az a gondolat, miért is akarna bárki bevenni egy joker mérget és elbódultan levetni a társadalmi mintákat. Ettől függetlenül ez egy nagyon jó történet, ami a kezdeti vidám hangulat nagyon gyorsan eldurvul, az utolsó jelent pedig...meg kell nézni és kész, nem írok róla többet.
   Két érdekességet említenék meg:
   - A képregény alapötletlében számítógépes játék is készült, ahol Batman és Jokernek öltözött polgárok bőrébe bújhat a játékos és különféle eszközökkel vadászhatnak egymásra.
   - Külön érdekes, hogy a történet alatt nem Bruce Wayne a Sötét Lovag, hanem az első Robin (mert akkor Brucet halottnak hitték, miközben csak a tér-időben volt elveszve...kommentár nélkül...). Ez azért is igen finom, mivel pont Batman, szerepe,  mint ikon, kerül elő a képregény lapjain és a történet alatt egyáltalán nem lehet érezni, hogy más ember bújik meg a maszk alatt.