Batman and Robin 23.1: Two-Face (Dc Comics, 2013)

Jó és Rossz

Igen és Nem

 Világunk tényleg ennyire egyszerű lenne? Sokak szerint egyre bonyolultabbak lesznek a kérdések, amik az

emberben dolgoznak, mégis a végén azt vesszük észre, leredukáljuk erre az egyszerű választásra: igen-nem. Önmagunk miatt, hogy egyszerűbbé tegyük az életünket. Amíg ide jutunk, addig azonban sok mérlegelést csináltunk...legalábbis remélhetőleg.

 Kétarc karaktere ugyanis azt az emberi vágyat jeleníti meg, hogy az ilyen kérdésekre könnyű választ adhassunk. Az egyrészes képregényben nagyon jól megvan jelenítve a kettősség. A főhős, amennyiben lehet róla ezt mondani, ugyanis végtelenül sérült. Nem beteg, mint az előző cikk karaktere, mivel itt egy seb ejtődött a karakteren. A kérdés csak az, a vele történt tragédia hozta volna elő a benne lévő szörnyeteget és egyáltalán ő az?

  Hiszen a képregényben Gotham ég. Batman eltűnt. Kétarc pedig ahhoz nyúl, amihez szokott, mikor döntést kell hoznia. A menedékéhez, a pénzdobáshoz: megmentse-e a várost vagy pedig hagyja égni? A sors az előbbit választja, így a totális anarchia közepette elkezdi beszedni a bűnözőket és hirtelen alakított bíróságon elítélni őket. Két lehetőség van csak: halál vagy felmentés és mindenkit elpusztít, még az új szervezetének embereit is, ha akadályozzák.

  A vérfürdő helyszínéül szolgáló Bíróság épületében miközben megy előre a cselekmény, visszapillantást nyerhetünk a hátterébe a főszereplőnek, mikor ügyész volt. Ezeket nézve jöttem rá, mennyire is sérült a karakter. Szerintem nem az arcsérüléstől lett ő a Kétarc a képregényt olvasva. Harvey ugyanis egy ikon volt, egy igazi tiszta karakter...egy ügyvéd. Minden lehetőséget megnéző, leellenőrző ember...akit a vele történt tragédia nem megváltoztatja, csak az előidéző. A forrása az átváltozásának ugyanis az életével járó frusztráció. Egy ember, aki az igazságnak szenteli az életét folyton ezer apró dologra kell figyelnie, hogy talán közben a célját is elérhesse. A sok ügyvéd, aki a bűnösöket védik, a többi embernek való megfelelés...Semmi sem egyszerű, ahogy Batman mondja az egyik visszaemlékezésben.

  Itt van a karakter lényege. Ez a fájdalom és frusztráció alakította át. Jó és Rossz oldalra vált szét. Az igazságosságra és az erőszakra. Akár azt is lehetne mondani, az érme az dönti el, a szörnyeteg vagy pedig Harvey uralkodik. A képregény nagy részében az előbbi cselekszik, akik igazságot akar, de így sem képes szabadulni a másik énjétől, ugyanis így is az érme alapján dönt, élet és halál között. A szörnyeteg pedig , aki kérdés nélkül ölné meg a bűnösöket, képtelen eltávolodni a jó énjétől, hiszen a döntés, az igen-nemre degenerált képe az igazságnak, megköti

  Egy rövid történet ez, érdemes beleolvasni, ha az ember szembesülni akar a szélsőségek leegyszerűsített szemlélet mennyire egy egyszerű, brutális menekülés a világ bonyolultságától. A feldobott érme, menekülés a döntések súlyától. Kifejezetten érdekes, a Batman and Robin különszámáról van szó, de a képregénysorozat (amiben vicces módon pillanatnyilag nincs Robin) most foglalkozik a Kétarc karakterével, eddig szám ment le és nagyon jó, ha tartani fogja a színvonalat, ami valószínű nézve az író eddigi színvonalát, akkor bőven ajánlanám majd a fenti szám mellé azt is olvasni (lehet a fent említett sorozatról is lesz cikk, ugyanis amióta a második címszereplő meghalt, nagyon jó és élvezhető lett az egész...addig is jó volt persze, de kevésbé fogott meg a koncepciója).

  

Penguin: Pain and Prejudice (Dc Comics, 2011-2012)

Mennyire tudod magad elfogadni?

  Mindenkivel volt már gondolom az élete során, hogy látta ismerőseit vagy ismeretleneket olyan stigmát hordozni vagy olyan tulajdonsággal élni, hogy te magad nem tudod elképzelni az életed, ha ezzel kéne együtt

élned.

 A Batman egyik leghányatottabb sorsú gonoszáról pont ez jutott először eszembe. Igaz, szegény címszereplő, a Pingvin tényleg szerencsétlen. Nincs meg az a megjelenése és karizmája, ami pont a képregénykaraktereknél elengedhetetlen. Nekem és ahogy hallottam, sokaknak nem tetszett a Tim Burtonös megjelenése sem. Itt gyorsan leszögezném, a sötétség rendezője (én nem komálom a palit, de a Nagy Hal az egyik kedvenc filmem és az Ed Wood is zseniális alkotás) rosszul fogta meg a karaktert. A rondaságát természetfölöttivé tette, miközben ezzel különlegessé emeljük, már pedig az igazi tragédia, amit mutathatna a karakter, hogy ez a kondíció sajnos nem is olyan ritka, mint hinnénk...

  Pont ezt láttam meg ebben a képregényben (pontosabban: 5 részes minisorozatban), ami hiányzott a Tim Burton féle megjelenítésből. Itt a kis Oswald egy egyszerű gyerek, amennyiben lehet ezt mondani egy alacsony, görbe orrú gyerekről. Kérdés, az ő esetében lehet-e azt mondani, meg nem értett gyerek, ugyanis apja undorodik tőle, testvérei, iskolatársai csúfolják, egyedül anyja mutat felé szeretetet, aki törődik vele. Így pedig egy olyan beteg karakter jön létre, akinél tényleg eltudom hinni, hogy egy gazdag család sarjaként az alvilág felé fordul, hiszen nem képes már funkcionálni az egyszerű emberek között.

  Ezért van, hogy a Pingvin betegsége meg is látszik a karakterben. Hiába tudja, milyen, nem hajlandó elfogadni önmagát, amint valami rosszat mondanak róla, megbosszulja, még pedig úgy, hogy ugyanolyan szánalmas karakterré változtatja az áldozatait...mint ő magát. Nem öli meg az ellene vétkezőket, hanem az életüket teszi tönkre, hogy magányos, egyedülálló lényként végezzék be sorsukat. A kérdés az, miért is így, mikor láthatóan undorodik az emberektől és gyűlöli őket? 

 Azért, mert ebben a karakterben az utálat mellett megvan a szeretet iránti vágyódás. Anyja iránti beteges rajongása miatt szép lassan elteszi láb alól az egész családját, mivel annyira szeretné az ő szeretetét. A nőét, aki egyedül foglalkozott vele és emberszámba vette. Ez azonban olyan perverziót hozott létre, hogy a karakter képtelen elengedni őt, szegény asszony már semmit sem tud a világról, az alvilág rettegett vezére pedig beteges mozdulatokkal törődik vele, ugyanis képtelen rendesen szeretetét kimutatni.

  Fél ugyanis rendesen vonzódni és nem is tudod. Mikor az egyik általa elrendelt lopás vak áldozatát felkeresi és elkezd vele találkozni, megvan az esélye, hogy végre egy talán rendes vonzódása legyen egy másik ember iránt. Hiába megy minden jól, képtelen túltenni magát a kicsinyes bosszúvágyán, miközben mi is mozgatja ezt? A büszkesége...az biztos nem lehet, ugyanis óriási önutálat dolgozik benne. Mi se mutatja jobban, mint az elég mellészereplőként megjelenő Batman megalázza és a 'hősünk' irigyli az igazságosztó testét...Az önutálata az, ami megakadályozza, hogy rendes életet tudjon élni. A sértések megtorlása, az anyjával való beteges viszony mind egy védekezés, hogy nem képes magát elfogadni és mindenre agresszívan reagál, ha valaki ezt szembesíti vele... és ezzel is bukik el, minden szinten.

   Mindenkinek ajánlom ezt a képregényt, a sztorija jó, de a karakter lelki betegségeire épül ez ki, így maga a történés jóval kevésbé fontos. A képi világa tökéletes illik az alaphangulathoz, minden jelenet sötét és beteg. Akit érdekelnek az ilyenek, azoknak teljes szívvel ajánlom, sőt, el is kell olvasnia!   

A végére egy gondolat. Batman gonoszai a képregényipar legerősebb antagonistái. Ezt a képregényt elolvasva arra a következtetésre jutottam, azért, mert mindegyikük beteg (és vannak olyan képregények, mint a nagyon jó Batman Arkham Asylum, ami a hasonló nevű számítógépes játék miatt megtalálhatatlan, ahol az igazságosztót is közéjük sorolja). Erre ez a cikk és egy másik képregény kapcsán jöttem rá, ami kritikája hamarosan kikerül az oldalra, ott egy másik híres gonosz lesz a középpontban (és NEM, nem a Joker...). Ja és hamarosan jönnek a filmkritikák is, csak egyszerűen nem tudtam a Jézus Utolsó Megkísértése óta olyan filmet nézni, amiről írtam volna (Szegény Dredd a Raid: The Redemption óta várja a megnézését).

Mozgó művészet: The Last Temptation of Christ (Jézus utolsó megkísértése, 1988)

"Három halálom lesz: a testé, a léleké és végül a mítoszé."

  Egyik kedvenc könyvemben van ez az idézet (nem pontosan fogalmazva) és a Jézus utolsó megkísértését

nézve ez jutott eszembe. Nagyon kevés jó feldolgozását láttam ennek a témának, amin ha belegondolunk
nincs is mit csodálkozni. Egy prófétát miként viszünk a vászonra, méghozzá egy olyat, aki tanításai alapjaiban határozzák meg a nyugati kultúrkör eszméit? Európában és Amerikában még ha valaki nem is tartja magát vallásosnak, a legtöbb lakója ezeknek a kontinenseknek olyan elveket, normákat vall, aminek az eredete a kereszténységre vezethető vissza. Ezek után nem is lehet kérdés, mennyi rossz és/vagy értelmetlen alkotás született Jézusról. Nemrégiben hallottam, a szunniták csinálnak filmet Mohamed prófétáról, amire válaszul a siíták is elkezdták forgatni a sajátjukat...

   A kérdés csak az, egy alkotás hogyan mutatja be egy vallás központi személyét.

  Engem mindig is ennek a témának a szokatlan feldolgozása fogtak meg. Igazából két olyan művet tudok felsorolni, amik igazán tetszettek a fenti kategóriában. Első a Brian élete, ahol mikor a készítőket támadták, milyen istenkáromló művet forgattak, ők az érsek urat udvariasan kijavították, nem istenkáromló, hanem eretnek a film. A másik a Biff evangéliuma című könyv, amiről nem írnék semmit, hadd ajánljam inkább ismerősöm cikkét róla.

   Miért is kerül melléjük a Jézus utolsó megkísértése?

   A filmben ugyanis az ember-próféta konfliktus jelenik meg, ami engem személy szerint megfogott.

  Eddig még sosem láttam egy olyan feldolgozást sem, ahol a szerepében kételkedő, igazságát, küldetését

megkérdőjelező Jézus jelent volna meg (nem hiába a film elején írják is, a mű nem az evangéliumokon alapul). A megváltó nem tudja pontosan, mi a szerepe, fél Istentől, fél a Sátántól. Párharcot folytatnak benne az emberi vágyak és az isteni szerepével való terhekkel. Vágyja Máriát, mégsem lehet az övé, szereti az életet, a Földet, a világot, mindent, mégis meg kell halnia. Willem Dafoe meg tökéletesen játssza az egyszer önmagába forduló, máskor pedig karizmatikus, a világ végére is követnéd prófétát.

  Emellett nagyon tetszik, hogy az apostolok meg jóval kevésbé szentek...

  A filmben ugyanis egyedül egy igazi társa van Jézusnak, az pedig Júdás, Harvey Keitel által megformálva. Ő az, aki támogatja miközben azokat a kérdéseket is felteszi, amiket más nem tenne fel a messiásnak. Egyszerre hívő és kételkedő, egy olyan támasza a filmbeli prófétának, aki képes őt egybetartani. Az apostolok buta követők, kérdéseik olyan kisstílűek, egyedül Júdás képes a kételkedésének hangot adva elgondolkoztatni a prófétát.  Az pedig, mikor Jézus kéri, árulja el őt, mert így képes beteljesíteni a sorsát, szívszorító. Júdás sír, míg Jézus szomorúan átöleli és annyit mond, az ő feladata sokkal egyszerűbb, neki csak meg kell halnia, míg a barátjának el kell árulnia őt...

  Ez azonban bármennyire is a kedvenc jelenetem, legerősebben az utolsó kettő ütött, amiről azonban tényleg csak spoiler felhívás után tudok írni.

  A kereszten ugyanis odajön hozzá egy arkangyal és megmenti a megváltó életét. Jézus tovább él, névtelenül, boldogságban, egy olyan életét folytatva, ami nem lehetett az övé feladata miatt. Mikor feleségeivel és gyermekeivel megy, találkozik a megtért Pál apostollal, aki éppen prédikál. Mikor elmagyarázza neki a

címszereplő, hogy ő él és nem halt meg, mint ahogy azt hiszik, Pál elbeszélget vele, majd számomra nagyon megragadóan, azt mondja, most hogy látja az embert, sokkal biztosabb a hitében, miért követi a prófétát, aki kereszthalált halt. Az ő szemében az ember Jézus egy senki, hiába volt ő az, aki volt a kereszthalála előtt.

  A legdurvább jelenet talán azonban az öreg Jézusnak a halála, aki az ágyán fekszik és akkor az apostolok közül páran meglátogatják. Azok szertettel fordulnak hozzá, kivéve a végén megjelenő Júdás. Ő volt a leghűbb követője, csak ő látja meg az angyalban, aki megmentette Jézust, a Sátánt. Ő érette csak meg igazából, mi volt Isten fiának a feladata és hogyan bukott el. Harvey Kietel arcán ekkor már csak a gyűlölet van, hisz neki meg kellett tennie ezt, amire megkérte barátja, amiért azóta gyűlöli magát és a végén ő volt az, a kételkedő majd hívő ember, aki képes volt feladatát megcsinálni, míg a megváltó elbukott...

 Ezt a filmet mindenképp érdemes megnézni, egyedül a végére egy hibát tudnék felróni neki. Scorsese mester ugyanis belesett abba a hiába szerintem, ami a csodálatos Casino filmjénél még jobban zavart. Hosszú ugyanis a film és hiába van helyén minden jelenet, valahogy azzal az érzéssel álltam fel, hogy lehetett volna rövidebb...pedig a kedvenc filmjeim között több olyan is van, ami hasonló hosszúságú.

 Röviden összefoglalva: mindenkinek ajánlanám, akit érdekel egy kicsit is egy szent ember életének olyan feldolgozása, ami képes belelátni egy ilyen karakterbe az...embert. 

Mozgó művészet: A keresztapa III. (1990) és Breaking Bad (2008-2013)

A cikk elején leszögezném, ez nem rendes filmkritika lesz, sokkal inkább két karakter sorsát fejtem ki. Innentől fogva igazából felszólítok mindenkit, csak spoiler veszélye mellett olvassa tovább a cikket!

Mi a hasonlóság egy maffia család tehetséges sarja és egy középiskolai tanár között? (Nagyon érdekes lenne idehozni a Fegyvernepper, egyik kedvenc filmem, főhősét, de Yuri Orlovnak majd külön cikket szentelek inkább)

   A család. A kötelesség, amit magukban éreznek, hogy szeretteiket védjék. Egyikőjük se kívánta magának ezt a sorsot a elején. Michael megpróbált minél messzebb lenni a családi üzletektől, de az apja iránti szeretet és a Corleone név, ami egy fogalom, vezette rá atyja útjára.

   Walter White pedig leélte volna szürke életét, ha nem kap rákot és jön rá, semmit se tud családjára hagyni, akik jövőjéért belekezd a droggyártás-árusításban.

  Ez a két ember azonban egy szörnyű tragédiát hordoznak magukkal. Minél följebb emelkednek, annál inkább elvesztették azt, amiért harcoltak, a szeretteiket. Michael a sorozat záró darabjában mutatja ezt ki a gyónás jelenetnél, mikor nem bánt meg semmit, kivéve testvérének a megölését, aminek kiejtésekor a keresztapa zokogni kezd. Walter pedig a családja érdekében hazudik nekik, érzelmileg zsarolja őket, kihasználja az érzéseiket és akaratán kívül megöli sógorát.

Mi mégis a fő különbség? Érdekes módon mindkettő alkotásban (azaz a Keresztapa III. és a Breaking Bad utolsó részében) a felénél adják meg a kulcsot, amivel az utolsó jelenetet lehet értelmezni.

  Michaelnél ez a gyónás, majd utána a magányos halála. Minden szörnyűséget elkövetett, amit nem bánt meg, de a családjával tett dolgokat nem képes megbocsájtani önmagának és a rokonai sem. Élete utolsó pillanatában vágyakozik élete arra a pillanataira, mikor mentes volt a bűntől, mikor nem a Keresztapa volt, hanem egy amerikai nő barátja, egy olasz lány felesége vagy egy boldog apa. Az alvilág uraként is a

családjáért dolgozott, tört még nagyobbra, miközben, magányos halálában látja csak meg, sosem volt büszke erre az életére és áldozata hiábavaló volt.

  Walter White vallomása az utolsó rész felénél is a Keresztapás jelenethez kapcsolható, mikor gyakorlatilag a felségének gyón, ugyanis a hazugságok mestere végre őszintén színt vall. Több év becsapás után, hogy a szerettei miatt vállalta magára ezt a sorsot:, végre kimondja az igazságot,  nem a családjáért tette, hanem mert élvezte. A laborban egyedül hal meg a végén, ő azonban, ahogy utolsó mozdulatával ahogy a nagy főzőeszközt megsimogatja, úgy érzi, emellett élt igazán, az utolsó két évében, mikor nem Walter White volt, hanem  az alvilágban hírhedt Heisenberg. 

A keresztapa

A Keresztapa egy zseniális film. Most megy a televízióban és nem tudom nem nézni. Egy gondolatom van az egész alkotással kapcsolatban.

A könyv az jobb.

Igen, a Keresztapa egy könyvadaptáció. Mario Puzo regénye zseniális. A film tele van tökéletes pillanatokkal, alakításokkal, operatőri munkával, de az ebben lévő jelenetek mögött ott van megannyi rezdülés, ami csak a prózai leírásban jelenik meg igazán. Az egész maffia leírása zseni és nagyon jól kivan dolgozva a hozzájuk kapcsolódó egyszerű emberek élete is, mennyire befolyásolja őket a Don szervezete. Őszinte leszek, először untam ezeket a részeket, de nagyon gyorsan az vettem észre, ezek is ugyanúgy lefoglaltak, mint a Don felemelkedése például. Coppola műve tele van utalásokkal a könyvre, ami ott sok oldalon van kifejtve, kidolgozva (érdekes, a regényben csak az első film és a második egy része van benne, a filmek folytatásainak forgatókönyvét, ahogy olvastam, Mario Puzo Coppolával együtt alkották meg).

Végszóként: A film zseniális, meg kell nézni.

A könyv pedig teljesen elvarázsolja az embert, én nem voltam képes letenni, azt vettem észre, mindent félretettem, hogy olvasni tudjam. Aki szereti a jó prózai műveket és/vagy érdekli a téma, must have!!!

Végül az egyik kedvenc mondatom a regényből, mikor az öreg consiliere kéri a Dont, mentse meg a haláltól. Az öreg válasza erre:

"-Öreg barátom. - mondta a Don nyugodtan, komolyan, hogy szavai áthatoljanak a szentségtörő félrebeszélésen -, nekem nincs ekkora hatalmam. Ha lenne, hidd el, sokkal könyörületesebb lennék, mint az Isten."

Helyzetjelentés és egy falat sör mellett

Nos, sajna kicsit késnek a cikkek, ennek több oka is van. Egyrészt olyan apró cseprő dolgok foglaltak le, mint vérívó orosz/holland élőhalottak, minden nap Budapesten belül lefolytatott exodus és tömény zöld-filozófia. Sajnos emellett tényleg nem volt időm filmet nézni, de hamarosan érkezni fog az, csak a napjaim nagy részében estére már úgy néztem ki, mint egyik kedvenc filmemnek a hősei, akik lent próbálják meg űzni ennek a életnek csúfolt létezést (nemrég hallottam, Descartesnek nincs igaza, a gondolkodok, tehát vagyok filozófiával...de aki ezt mondta, az szerintem sosem volt másnapos).

Egy egyszerű gondolat (többet akartam írni, de ma csak ennyire vagyok képes, majd holnap pótlok minden elmaradást):

Egyik ismerősöm mutatta a 100 kedvenc filmje listáját. Kedvet kaptam hozzá és belelendültem, de hamarosan rájöttem, mennyire is egy nehéz feladat. Ajánlom mindenkinek, hogy próbálkozzon meg ezzel, jó agytorna és nekem nagyon sok szép emlék jutott eszembe, miközben ezen gondolkodtam (ennek ellenére ez a project még work in progress állapotban van).