A kívül hordott alsónadrágon túl: Swamp Thing (2011-2013)

  Swamp Thing megjelenése 1972re tehető, mikor a piacra került az első füzete. Ennek a sorozatnak a hasábjain jelent meg Constantine karaktere is, aki az egyik legismertebb alakja a nem szuperhősös és nem gyerekeknek  írt képregényszereplőknek. Mindkettő karaktert a kiadó, a Dc comics a Vertigo alrészlegén keresztül adta ki, aminek a kiadványai a felnőttes témákat célozzák meg. Maga a hősnek azonban igen hányatott sorsa volt. Eddig négyszer kaszálták el és indították újra a történetét. De ki is maga a főszereplő? Dr Alec Holland halálakor született meg maga Swamp Thing. A tudós laborjában történt baleset során (igen, ennyire eredeti eredetsztorit még nem hallottam...) elveszti feleségét, ő meg haldokolva elsüllyed Louisiana mocsaraiban, elnyelve mind őt, mind a saját maga által megalkotott formulát, ami bármilyen növény növekedését meggyorsítja. Innen emelkedik ki nem sokkal később Swamp Thing. A nagy zöld növényi testből álló és bármilyen zöld életformát irányítani tudó létforma, a Doktor emlékeivel. Az élővilág őrzője és az úgynevezett Sorvadás elleni, a hanyatlás és az elmúlás erői, harc bajnoka lett. Idővel azonban megtudta a sokkoló igazságot: ő nem Allec Holland, hanem csak egy belőle, az esszenciájából növesztett szörnyeteg.

  Az ideje lejárt és elmúlt ő maga is, de a szükség rá sosem. A Föld épségéért vívott csatába így visszahívják, de nem az érkezik meg, akire számítottak: Alec Holland volt az, a világ élővilágának egy részét képviselő Zöld erő bajnoka. Az események után azonban a doktor, emberi formában elvonul a világtól.

   A történet itt kezdődik, ugyanis ez a képregény az előre elrendeltetett sorsról és annak elfogadásáról szól. Alec Hollandnak ugyanis az egész Zöld Harcoskirályává kell válnia, elrendeltetése szerint. Ő azonban csak egy ember, aki több évig volt halott, most pedig felébredve egy tőle idegen szörny emlékeivel és tetteivel együtt kell élnie. Ő meg hiába próbál menekülni, képtelen, mindenhova követik őt, mind a Zöld küldöttei, mind pedig a Sorvadás erői. Magában a modern mindennapi világban is idegennek érzi magát, erre pedig megpróbálják belerángatni egy évszázados harcba. A próféciákra utaló Zöld vezetői emellett folyton megkísérlik tiltani a kapcsolatát az egyedüli emberrel, aki képes megérteni őt. Abigail Arcane ugyanis a Sorvadást szolgáló család renegát tagja, aki a Swamp Thing szeretője volt. Kettőjük kapcsolatának egy Rómeó és Júlia felütése lesz, ami egyszerre alapul a vonzódáson, az egyedüli menedék nyújtása a másiknak az évszázados konfliktusban és az ez ellen való közös lázadáson.

   A történetre eközben pedig egy igen erős horror hangulat épül rá. A halál és az elmúlás a legalapvetőbben veszik körbe a mindennapjainkat és az innen eredő paranoiára erősen ráépít az író. Menekülő hőseinket ugyanis minden halott dolog veszélyt jelenthet. A zombik démoni hordája undorító és félelmet keltő. Ami engem nagyon megfogott az egészben, hogy nem csak ők vannak így bemutatva. Az első számban mesteri, ahogy Alec Holland kifejti, a növények világa párszor sokkal kegyetlenebb, mint az állatok vagy embereké. ( Hiszen bizonyos fajok szép lassan fojtják meg és lopják el az életerejét egy fának, évtizedeken keresztül...)

  A Yanick Paquette rajzai fergetegesek. Véres, párszor gyomorforgató  (Spoiler: ebből a kedvenc jelenetem, mikor Abigail öccse az épp a Sorvadás avatarjává váló nővérét mutálódott nyelvével megnyelje és odasuttogja: olyan szép vagy...) ...mégis szép. Ez nem egy ilyen dolgok utáni ízlésből mondom. A pusztítás önmagukban rothadó seregei ízlésesen undorítók, míg bizonyos karakterek pedig szinte kiemelkednek közülük szépségükkel (Ez egyébként nem oldalfüggő: a növényi erők ősei fenyegető alakok, míg Abigail a Sorvadás erői által átváltoztatva is képes szép maradni, mikor azok irányításának ellenáll). Ez a kettősség erősen megvan az ábrázolásmódban is. Van, mikor a paneleket az adott jelenetek panelelválasztását direkt a Zöld vagy Sorvadás szimbólumaival megspékelve teszi, amit még fenséges változtatják a jeleneteket. Utóbbiak közül talán azokat szeretem a legjobban, amiket direkt fenségessé alkotta meg, mikor igazi epikus jelenet történik.

   A Scott Snyder sztorija izgalmas, változatos, egyszerre megmutatva az évszázados konfliktust és a benne szenvedő egyént. Alec Holland harca a ráerőltetett szerep, jellem ellen olyan hatásos, szerintem bárki átérzi, akire bármiféle nyomást is fejtettek ki, hogy egy előre eldöntött utat válasszon, amihez neki nem volt kedve. A mellékkarakterek is igen érdekesek, emellett felvetül az is a füzetekben, az élet és a halálnak mennyire is egymáshoz tartozó dolgok. Egyedül nekem csak azok a számok nem tetszettek, amik a jövőben játszódtak, de ezeknek megvolt a speciális okuk. Ezért is vagyok szomorú, hogy a 18. számmal az író otthagyta a sorozatot. Ezzel és egy nagyon szép szimbolikus képpel le is zárta az eddigi történeteket, de hogy őszinte legyek, félek egyáltalán nem lesz már olyan a sorozat, mint volt...

   Egy kis megjegyzés: Amennyibe tetszett valakinek és kedvet kapott a Swamp Thinghez, tudnám ajánlani az Animal Man sorozatot. Főszereplő egy családapa, aki ugyanennek a konfliktusnak egy más részét éli át. Ő a Piros ügynöke (hasonló a Zöldhöz, csak növények helyett az állatok élővilágát képviseli), akinek az a feladata, a Swam Thinghez hasonlóan, ennek az erőnek a bajnokát, a lányát védje. A története és a benne lévő konfliktusok nagyon jók (a természetfeletti támadások  hogyan reagál a család, milyen kapcsolata lesz a természetfeletti képességekkel rendelkező és az egyszeri halandó tagjai között, mennyire is sikerül még így is összetartaniuk.) Engem ez kevésbé fogott meg, igazából az ábrázolási mód miatt nem tudtam sosem huzamosabb ideig olvasni. A rajzai elég groteszkek párszor, jóval erősebbek és gyomorforgatóbbak, emellett nincs meg bennük a szépnek és rondaságnak a kontrasztja, mint a Swam Thingnél, de akinek ez bejön bejön teljes szívemből ajánlom! 

Mozgó művészet: Basic

Basic-Kiképzőtábor

  A Mozgó művészet bejegyzések célja olyan filmek bemutatása, amit balgaság lenne kihagyni, de nem ismertek. Szívesen írnék a Sötét Lovagról vagy bármelyik Tarantino filmről, ezeket azonban mindenki ismerni, másrészt nagyon sokféle kritikát és megközelítést lehet róla találni, szakkönyvek serege áll az ember rendelkezésére, ha utána akar járni nekik. Ezért döntöttem úgy, hogy ilyen ajánlókat fogom írni. A megnézése után, az egyértelmű előnyök mellett, mint egy jó filmélmény, még az ember hozzáértőnek is tűnhet a témában vagy amennyiben az és mégis újdonságra talál itt, tudását gyarapíthatja.

   Kiképzőtábor. Amennyiben az ember megnézi a stáblistát és meghallja a nevét, rögtön valami buta lövöldözésnek fogja hinni. Ez a gyorsan kialakult értékítélet csak erősödik, amennyiben tesz egy pillantást a plakátjára. Tipikus 90es évekből átmentett stílus. Emellett Samuel L Jacksont mindenki ismeri, egy halálfasza akciófilmet vár tőle az ember...ja és itt van mellette ez a Travolta gyerek, akit sokan egy egyfilmes színésznek tartanak. A nők a Pomádéból (Igen, így hívják a Greaset magyarul!!! Jó, lehet csak nekem furcsa ez...) a férfiaknak meg a Ponyvaregényből...Egyedül talán még a zseniális Ál/arcból köszön még vissza az arca, de ezen kívül a legtöbben a felejthető jelzővel szokták értékelni kedvenc Vincent Vegánkat.

  A történet maga Panamában játszódik. A helyi amerikai bázis kiképző őrmestere (Samuel L Jackson) kiviszi nyolc emberét gyakorlatozni a környék egyik legnagyobb vihara közepén. Megszakad velük a kapcsolat. Mikor a keresőcsapat egy fél nap múlva rájuk talál, a csapatból hárman élnek csak, egy sebesült és másik kettő katona, aki éppen egymás életére tör. A többiekről és West őrmesterről semmi hír. A tűzharcból élve kikerülő katonát beviszik kikérdezésre, aki csak egy nem a bázison állomásozó rangerrel hajlandó beszélni. A helyőrség parancsnoka így megkéri régi ismerősét, a régen itt szolgált Tom Hardyt (Travolta), segítsen kinyomozni, mi történt kint. A felfüggesztett DEA ügynök belemegy, aki a legjobb katonai kikérdező tisztnek számított és az eltűnt West őrmester alatt szolgált...

  A triviálisnak induló sztori a túlélők faggatásával és az egyre több információ megtudásával pont homályosabb, bizonytalanabb lesz minden egyes esemény, amit addig megtudtunk. Számomra leginkább ez az Eredethez hasonlít, ahol a végére az ember már nem hisz semminek sem és  paranoiásan már mindent megkérdőjelez. A szemtanúk történetei úgy összekuszálják az eseményeket, hogy a film mesterien eléri azt, mikor hátradőlnél egy elégedett végre értem mozdulattal, akkor csavar egyet az egész helyzeten. A kiváló rendezés és az operatőri munka esszenciális ennek az elérésében. Az események utáni, kint folyton eső, a belső terekben meg félhomályos katonai bázison játszódó jelenetek mintha a sötét, megbúvó titkok jelenlétét mutatnák. A dzsungelban lévő visszaemlékezések pedig pont olyan zavarosak, viharosak, mint mikor valaki megpróbál egy zavaros helyzetet újramesélni az emlékei alapján. A film végén felé lévő Hallottak napja ünnepség meg nagyon szép szimbólummá változik az utolsó jelenet megnézése után.

  A színészi alakítások is nagyon jól. Samuel L Jackson, mint a kegyetlen kiképző őrmester rutinszerűen hozza a tőle elvárt minőségben a karakterért. Egyszerre brutális és félelmetes egy olyan valaki, akit a monitoron keresztül megölnél, de még így is parázol tőle...és közben a módszerei hatékonysága meg kiváló. Tom Hardy mellé kirendelt társat játszó Connie Nielsen játéka is lebilincselő, jól látható rajta a karót nyelt katonából szép lassan kérdéseket feltevő és a szabályokat megkérdőjelező igazságot kutatóvá válása. A többi színész is jó, de mindegyikük közül kiemelkedik Travolta. A figuráját mesterien hozza, nem lehet rajta látni, mikor manipulál és hazudik, mint kihallgató, aki megakarja szerezni az információt valakitől bármi áron.

  Ebben a filmben ugyanis a főkérdés az igazság képlékenysége, mikor lehet valakinek hinni és mennyi titok is van egy emberben. Számomra kifejezetten tetszik ezt egy katonai környezetbe behelyezni, ami mindig is a becsület, tisztelet és engedelmesség, megkérdőjelezhetetlenség intézmények tartottak régen és sokan ma is. Nem hiába kér a kihallgatásra a bázisra visszavitt katona egy másik rangert. A rangerek között ugyanis van egy szabály: senkit se hagyj hátra...

Pixelbe vésett szavak: Egy monológ, a telefon túloldalára

  Előző héten írtam, hogy ebben a szekcióban olyan jeleneteket fogok írni, amik való életből jöttek. Ezt a vonalat követve most egy olyan, rövid telefonbeszélgetés egyik oldalát mutatom be, ami szó szerint így történt. Estefelé mentem haza november végén a 4-6os villamoson, mikor a mögöttem ülő ember igen csak hangos hívására lettem figyelmes. Amint elkezdtem hegyezni a fülem tisztában voltam, hogy ezt meg kell örökíteni a jövő generációinak, így hevesen jegyzetelni kezdtem a szerencsére nálam lévő kis füzetecskémbe.

Egy monológ, a telefon túloldalára

2012. Tél

  „Nem engedek az irhádnak. Nem hozom a gépem, szeme van…apple, tudod. Venni akarok egy számítógépet, egy olyan vezeték nélkülit…lehet vele internetezni, emailezni…olcsó Bécsben. Vettem egy négyzetméteres tv-t. Annyi csatorna, film van rajta…a film+ is bejön! A pornó 0-24ben van, 6ig. Azt nézem és akkor nem alszok el. A csaj olyan arcokat vág…na jó menjél, nem életet élni, biliárdoz csak. Költsd a szegény pénzed! Már megint kölcsönből biliárdozol mi?!...Olyan vagy, mint a testvérem…tudod, hogy nincs. Te vagy a bátyám idősebb vagy nálam…de nem, én vagyok a bátyád. Én vagyok az idősebb. Nálam van a dzsímbín. Van egy karton söröm…tudod, ott a patkányok megrágják a kupakját. Kevertem egy komponenst…patkánymérget. Azt nem eszik meg…”

               

  A mellettem ülő középkorú nő, festett vörös hajjal, aki eddig egy zsebbibliát olvasott 11 óra körül a villamoson most rám nézett. Láttuk egymáson, mindketten a beszélgetést figyeltük és egyszerre mosolyodtunk el, enyhe szomorúsággal mindkettőnk szemében.

Egy falat sör mellett: Sci-fi

   Alábbi cikksorozatban pár elgondolkodtató témát vetnék föl, remélve egy kicsit új nézőpontot nyújthatok bizonyos kérdésekben. Olyan érdekességek lesznek itt a boncasztalra téve, amik tipikusan egy sör mellett képesek egy baráti társaságban előkerülni, jó hangulatban, finom eszmecserék beindítójaként. 

   Science fiction. Pontos definíciójával meg sem próbálkozok. Nagyon sok fajtája és értelmezése van, így mindenkinek ajánlom, nézzen utána, egy gyors google kereséssel sokféle definíciót lehet találni, válasszon  kedves olvasó ezek közül a szája íze szerint. Ugyanígy nem kísérlem meg az eredetének felkutatásával. Nem lepődnék meg, ha bizonyos megközelítéssel kiderülne, már az ókori görögök is írtak ilyen művet (hiszen ők mindent csináltam már előttünk ugye!). Egyszer ezen a stíluson belül a leginkább hozzám közelálló altípusára, a cyberpunkra kerestem rá, aminek első könyvei a 80as években íródtak. Ehelyett találtam egy olyan listát, ahol a 1927es filmtörténeti klasszikust, a Metropolist is ide helyezte el.

   Így hát megosztom az én személyes meghatározásomat: egy olyan stílus, aminek a történeteiben a tudománynak és a technikának világalakító szerepe van az egész univerzumra. Hozzá akartam írni azt, hogy a jövőben játszódik, de automatikusan mellégépeltem:  vagy egy alternatív valóságban. Nem véletlenül, hiszen az időutazó témák és a steampunk is például ide tartozik és mindkettőre az utóbbi kijelentés az igaz.

   Miért is írok stílust műfaj helyett?

   Mivel szerintem nem lehet tisztán Sci-fi műfajról írni. Vannak benne közös dolgok, de az egész megnevezés túl komplex. Érdemes egy pillantást venni arra, hány alműfajjal rendelkezik! Nézzétek meg az igen eredeti  Moon filmet, majd utána a Star Wars régi trilógiáját. Mindkettőnek megvannak a maga erényei, mégis inkább csak messzi rokonok, hiába egy helyről jönnek.

  Ennek ellenére mii külön műfajt emlegetünk. Számomra a sci-fi szinte egyet jelent a társadalom és emberiségkritikával. Bizonyos írók inkább a technika helyzetét boncolgatják a világunkban, mint például a mesterséges intelligencia lehetőségének veszélyeit vagy előnyeit. Itt azonban nem szabad megállni. A technológia és tudomány szerepének a hangsúlya is változó. Amennyiben a fő elem helyzete sem beágyazott és megingathatatlan, miért gondoljuk egy kategóriának az összes szerzeménye hasonló? Én olvastam például ebben a stílusban romantikus regényeket is. Miért hisszük tehát azt, a sci-fi egy meghatározott témát boncolgat és megvannak az adott, igen erős műfaji korlátai és sablonjai, mint egy kriminek például? Véleményem szerint erre egy mára fogalommá jelenség a válasz: Star Wars

   

  Nézzük meg ezt a képet! Nem kockáztatok nagyot azzal a mondattal, hogy ezzel kapcsolatban mindenkinek van egy személyes élménye. Akár szereti, akár nem. Egyszerűen megkerülhetetlen ez a film, ha belegondolunk. Beleitta magát a kultúránkba, bármit is mondanak erre az emberek. Előhúzhatnám a Darth Vader aduászt ebben az érvelésben vagy a fénykardokat (vagy sugárpallos!), de szerintem elég megnézni ezt. Megkérdeztem pár ismerősömet, mi jut eszükbe arról, hogy sci-fi. A válasz: Star Wars. A helyzet csak az, hogy ez alapján lesz minden ilyen mű besorolva, azután meg mindenki csodálkozik, hogy jééé, láttam egy olyan science fictiont, ahol nem voltak ultrabrutál látványos csaták és elgondolkodtató volt! A kettő egyébként nem zárja ki egymást, legjobb példa erre a Battlestar Galactica sorozat, amit mindenkinek ajánlok! A csillagok háborújában a tudomány és technika inkább csak egy körítést ad a sztorinak. Az új trilógia (vagy előzmények...) egy szó szerinti középkori romantikus lovagregény. A szerelmes pár, akik a társadalmi kötelezettségeik és normák miatt nem lehetnek egymáséi, de titokban összeházasodnak. Nem is beszélve arról, hogy a fénykardok száma is megtízszereződik és egyéb hasonló dolgok.
   Nézzük meg azonban az igazi forrást, a régi trilógiát (azaz a 4,5,6...Lucas nem egyszerűsítette meg szegény cikkíró dolgát :) ). Ez a mű univerzális. Nem szól a technológia szerepéről, a társadalmunkról és hogy őszinték legyünk, nem is szeretnénk. Ez a történet ugyanis maga az élet. A jó és gonosz harca, a szabadság és igazságért meg nem alkuvó, el nem bukó küzdelem. Az arctalanság, a szürkeség el nem fogadása, amit a birodalom kínál a galaxisnak. Nem véletlen, hogy Anakin Skywalker megváltása és végül jó útra térésének szimbolikus jele az, mikor végre lekerül róla a maszk és megjelenik az ember, aminek legyünk őszinték, csak Luke Skywaler nézte őt, még mi sem nézők. Tulajdonképpen ezek a nagy hatású művek egy réges régi galaxisból jöttek és a jövő összes generációjának szólnak.

  Ezt megnézve láthatjuk, itt is inkább egy stílust ad, de legalábbis nem egy műfaji meghatározást, bevált fordulatokkal, csavarokkal. A sci-fi ugyanis univerzális. Amennyiben egy csoportként, kategóriaként nézzük, láthatjuk, van benne a jelenünkre reflektáló művek, a múltat boncolgató történetek, a jövő veszélyeire felhívó sztorik és örökérvényű mesék. Ne ítéljetek elsőre, mikor azt látjátok science fiction, ugyanis ez a szó annyiféle ezernyi világot rejt magába, mint amit az univerzum tartogat nekünk.

   Szép estét mindenkinek!   

Napi őrjöngés: Once upon a time

   Eredetileg nem terveztem sorozatokkal foglalkozni, mivel szerintem mindegyikről az embernek egy igen erőteljes véleménye van, amit nehéz megváltoztatni. Nem lehet ugyanis ezeket fél szívvel szeretni. Az nézők többsége szerintem úgy viselkedik velük, mint ahogy ismerősöm a testi és lelki vonzalommal kapcsolatban tesz hittételt: az első pár percben eldől, bejön-e neki vagy sem. Előbbinél végignézi és imádja, másiknál meg szimplán kikapcsolja és maximum akkor néz bele, ha nagyon nincs más, párhuzamos adás. 

    Ma mégis a Once upon kerül terítékre. (Tudom, nem ez a rendes címe, de nem írom le úgy, mivel erről a szókapcsolatról nekem két igen nagy film jut eszembe és nem tudok velük együtt gondolni erre a sorozatra)

  Története nagyon érdekesen indul. Amerika egy kisvárosában éldegélnek minden mágia nélkül a gyerekkorunk történeteinek karakterei. Nem tudnak semmit az előző életükről, egyfajta tudatlan állapotban leledzenek, ugyanis a gonosz mostoha utolsó tetteként ide száműzte őket önmagával együtt. Utóbbi fogadott fia indítja be az eseményeket azzal, hogy felkeresi Bostonban élő szülőanyját, kinek kijelenti, hogy ő maga a megváltó és vele kell jönnie megmenteni kiskorunk hőseit a 'börtönükből'. Természetesen Jennifer Morrison karaktere igen szkeptikusan fogadja ezt, de abba belemegy, hogy visszavigye a srácot a nevelőjéhez és így elindulva akaratlanul is beteljesíteni sorsát.

   Többet nem írnék a sztoriról, inkább a világáról. Egyszerre játszódik a jelen modern korunkban és flashbackek formájában a mese világban Igaz, utóbbival kivették azt a lehetőséget, hogy a főhőssel együtt gondolkodjunk azon, a gyermekének tényleg igaza van-e vagy ez csak egy rögeszméje, gyerekkori fantáziájának a része. Ebbe egyébként volt lehetőség, mivel a gonosz boszorkát, mint a város polgármestere, ha a néző nem tudná a kilétét, hihetné akár egy szimpla rosszindulatú, frusztrált, kielégítetlen  középkorú nő, nem pedig a sötét mágia űzőjének. A másik univerzumra sem teljesen igaz a mesés jelző, ugyanis bár vannak benne ilyen elemek szép számmal, inkább egy nagyon lightos fantasynak lehet besorolni. Utóbbinál kifejezetten élvezetes párszor, hogyan gondolnak és írnak át bizonyos sztorikat. Van, ami gyengére sikerült (Jancsi és Juliska), de mellettük meg bizonyos kifejezetten élvezetesre alkottak meg (Piroska és a farkas, egy rohadt jó csavarral és egy folyton nyílpuskával járkáló nagymamával). A színészi játék jó vagy elfogadható, párszor kifejezetten élvezetes is. Nagyon tetszett Jennifer Morrison folyton 'én ezt nem hiszem el' arca, amire én két okot találtam: tökéletesen átéli a karaktert, aki próbálja megmagyarázni magának a számára egyre furcsábbá váló környezetét  vagy pedig szimplán a karrierjén elmélkedik. Kedvencem amúgy a morálisan igen fekete-fehér világban a szürke részt képviselő Rumpelstiltskin. Sok karakter teljesen másként jelenik meg a különböző verzióikban, mégis a nála lévő, higgadt, kimért maffiózó (napjainkban) és a csíntevő pojáca, bármire képes vagyok varázsló (a mesében) személyiségei egyszerre különböznek és hasonlítanak, nagyon jól illeszkedve egymáshoz az összes ilyen példa közül.

   Miért is akkor napi őrjöngés a címe a cikknek? Hiszen ez egy korrekt, élvezhető sorozat ez, hullámzó teljesítménnyel és helyenként túlzásba vitt romantikával (igen, annyira, hogy az ember tvje vagy monitora elkezd csöpögni bizonyos jeleneteknél...). 

   Második évad.

  Ez a két szó az, ami engem kiakasztott. Egy érdekes, jó alapötlet a szíve ennek az egésznek, amit az első évadban igen élvezetesen vászonra vittek. A készítők azonban nem tudtak látszólag mi tenni azzal, hogy tovább kell vinni a sztorit. Mit csinálnak ugyanis?

  Az utolsó része az első felvonásnak egy igen jó, enyhe csavarral rendelkező, de semmi meglepetést nem nyújtó helyzetet hozott létre. Van benne sok lehetőség, erre a leggázabb megoldásokat kezdik el alkalmazni, amit egy folytatásnál ki lehet találni. Először is a második évad feléig visszarántják a nézőt majdnem abba a helyzetbe, ahol az egész sztori elkezdődött. Amennyiben valaki nem érti, miért felháborító ez a számomra, ajánlom a Dallas 'az egész évad csak álom volt és Bobby mégsem halt meg' megoldását. Utána a gonosz karakterről kiderül, hogy ő tulajdonképpen nagyon is jó ember, csak sajna a sors változtatta ilyenné és szíve mélyén jó arc. Főellenség nélkül persze nem maradhat az egész történet, így bevezetnek két MÉGGONOSZABB szereplőt (akik még akkor sem tudnak az én szememben azok lenni, ha egész végig így csinálnának). Mondjuk tényleg negatív karakterek, de egy-két látványos jaj most ultra rossz vagyok mozdulaton kívül nem tesznek semmit és igazából az egész ténykedésük fel sem ér ahhoz, hogy egy egész univerzum lakóinak elveszik az identitását, az összes emlékét és átteleportálják őket egy másik világba...ja amúgy aki ezt tette, az egy jó ember tulajdonképpen...Emellett még két dolog. Erőltetetten próbálják meg fenntartani az új mesebeli karaktert hozunk be vonalat...de ezek egyrészt nagyon furcsák már (mivel kifogytak a rendesen beilleszthető történetekből és amúgy is, kit érdekelnek ezek, mikor van már így is egy csomó bevezetett szereplőnk, akik érdekesek, de teljesen elfelejtődnek?) másrészt meg szimplán szarok. Emellett az egész világot olyan furcsává teszi, amit bemutattak. A fantasy univerzumba nem illik bele ebbe egy Hook kapitány vagy Doktor Frankenstein (Természetesen soha ne mond, hogy soha, hiszen vannak jó példák az ilyen őrült ötletekre is. Ezek nem azok.). Azt egyébként meg sem említem, feldobnak pár nagyon ígéretes lehetőséget, amit annyira nem használnak ki, hogy a falat kapartam kínomban.

  Egyszerűen szimplán annyira fájdalmas, ahogy látod, hogy a pénz miatt gyakorlatilag sietve tákolnak össze átgondolatlan  vagy ultrasablonos koncepciókat, mert forgatni kell, péntek este már a televízióban kell mennie az adott résznek. Igazából ez egy nagyon szomorú jelenség, amit most Once uponon keresztül mutatok be. Egyre több és több hozzá hasonló sorozattal találkozok, amik egy szép, kidolgozott mestermunkákból az évek során egy gyártósoron olcsó anyagokból gyártott kínai kacattá válnak, mivel a név úgyis hozza a nézőket. Tényleg ez kell nekünk, nézni, ahogy a szeretett karaktereink és történetünk végül odáig jut, hogy kínlódunk a képernyő előtt és a régi jó pillanatokat keressük kétségbeesetten vagy pedig dühösen, haraggal telve az egyik rész felénél kikapcsolod, esküvel a szívedben, többet nem nézel bele ebbe a szarba?!

A kívül hordott alsónadrágon túl: Wonder Woman (2011-?)

  Mielőtt belekezdenék a választott képregény ismertetésében, először mondanék pár saját véleményt a képregényekről. A helyzet ugyanis, hogy Magyarországon ahogy észrevettem, nem lehet megfelelően értékelni őket. Miért is? A hazánkba lakó embernek ugyanis a témával való találkozása a szélsőséges megítélések között található. A szimpla halandónak a régi, bugyuta egyszeri kis történetek jutnak eszébe és a The Big Bang Theory elnagyolt, a szubkultúrát és a hozzájuk kapcsolódó előítéletek megjelenítő szerethető karakterei. A másik oldalon pedig az ember beül az első kettő vagy utoljára megjelent X-menre, ahol jó pár elgondolkodtató kérdést is vett fel az egyszerű szuperhősmozi és ekkor még egy szót sem ejtettem a Sin City mocskos, cinikus hangulatáról vagy pedig a Nolan féle Batman filmekről. Remélem sikerül majd az alább olvasható szavakkal bemutatnom párat azon képregények közül, amik tényleg kiemelkedőek és túlmutatnak az egyszeri kikapcsolódáson.  

   Amikor kitaláltam, miről fogok írni, rögtön megtetszett a választásom. Van jó pár igen jó minőségű, különálló füzet, ami igen erős képvilágú és mondanivalójú, sokszor kritizálva a szuperhősök képregényekben megjelenített világát. Ehelyett inkább választottam egy máshogyan különleges témát. Ez egy pillanatnyilag folyó sorozatot, ami együtt jelenik meg és él a mainstreambe tartozó társaival, mégis képes egyedi lenni. Ez pedig a 2011 szeptembere óta írt Wonder Woman sorozat.

   Maga a történet felütése és az egyik legikonikusabb karakter szerepeltetése is különleges. Aki kezébe veszi a füzetet, az szabaduljon meg az utcai bűnözés és szupergonoszok koncepcióját. Az első oldalakon a lefejezett lóból kikelő kentaurok látványakor az olvasó már sejtheti, ami az első szám elolvasása után kikristályosodik: az ember egy igazi görög mitológiába elhelyezett véres modern sztorival áll szemben. 

   Mit keres mégis ebben benne Wonder Woman karaktere? A kiadójának (Dc comics) ő számít az egyik legfontosabb karakterének Superman és Batman után. Egy fontos dologban azonban különbözik mindkettőtől. Batman az igazságért folyó harc érdekében egy félelmetes ikonná váló karakter, aki szinte átlényegül az általa létrehozott lénnyé és az lesz a főidentitása. Superman ezzel ellentétben az a korlátlan képességekkel rendelkező ember, aki az általa alkotott hétköznapi alteregójával próbálja meg megakadályozni azt, nehogy a túl nagy hatalma, ami végül bármennyire is jó szándékkal vezérelve, a kifordítsa önmagából (természetesen van erre másmagyarázat is). Wonder Woman miben különbözik tőlük? Neki nincs ilyen második élete. Ő az a hős, aki mindig az és ezt nyíltan vállalja, minden hátrányával és előnyével. Ez pedig meg is van jelenítve a sorozatában. Egy amazon, aki pont úgy képviseli nemének a harciasságát, amilyenek a nők: a vad védelmezőek, akik nem akarnak hódítani, de ha olyasvalakire támadnak, akit védenek vagy szeretnek, akkor semmi sem képes megállítani őket. Megjelenítésében is ezt tükrözi, teljesen ellentétben a párhuzamosan futó Jusctice League sorozattal: utóbbiban egy formás szexi csaj, még a cikk tárgyát jelentő művekben inkább egy intelligens érett nő.

A mitológiai környezetbe nagyon jól betagozódik hősünk, hiszen az író egy nagyon elegáns mozdulattal, kihasználva a karakter görög-amazon eredetét, teljesen elfogadható szerepbe helyezte bele. Ebben az alternatív, napjainkra hasonlító univerzumban ugyanis a görög mitológia istenei uralják a világ adott aspektusát. A képregényben olyan hűen vannak megjelenítve a kiskoromban megszeretett phanteonba tartozó istenek, mint bármelyik róluk szóló regében. Egoisták, kicsinyesek, civakodóak és ami talán az egész sztorira erősen rányomja a bélyegét, úgy játszanak a halandókkal és héroszokkal, mintha eldobható játékszerek lennének. Számomra nagyon bejött, utóbbiak tényleg isteni erővel rendelkeznek, mégis a mitológiájukhoz hűen igazából azoktól a hátrányoktól szenvednek, ami a személyiségükből adódik. Belőlük fakadóan ez egy olyan ahol szinte minden nemes dolog mögött valami sötét titok rejtőzik. A történetről nem írnék bővebben, olyan pont, mint egy görög sztori: hősiesség, becsület, titok, ármányok, hazugságok, csalás és utóbbiakra hiába számítunk, mindig képesek igen erős fordulatot belevinni a történetbe.

    Mindegyik karaktert nagyon jól megírták, de számomra megjelenítésben az istenek ábrázolása viszi a pálmát. Héra arroganciája és haragja, ahogy a férjével őt megcsaló nők felé mutat, elemi erejű. Eriszről, a viszály istennőjének elnagyolt színpadias mozdulatairól szinte ordít, hogy mindenkivel csak játszadozik, aki a környezetében van éppen. Ők még emberiek, de Poszeidón tengeri szörny vagy Hadész túlvilági alakjának, még ha halandó vonásaik is vannak, azok is inkább a hallhatatlan lényüket hangsúlyozza ki.  

   A kedvencem Árész, aki az első jelentében egy Dárfuri kocsmában üldögél a felespoharába olcsó whiskyt öntve, miközben hullák veszik körbe és a helység túlsó falán éppen egy fekete gyerek milicista fogja a fegyverét egy felnőtt civilre, akit később le is lő. A lecsúszott öregember képében tetszelgő isten a szakadt zakójával, cinikus és részeges viselkedésével hiába tűnik gyengének, olyan erő van a karakterében, amitől tényleg elhiszed, ő a háború avatárja. Teljesen természetességgel piál Damaszkuszban a mellette lévő bombás merénylet alatt vagy lépked mezítláb végig egy véráztatta falun.

   Nem szívbajosak szerencsére a mű rajzolói. Hangulatilag és képi világilag horrorba hajló, ami nagyon jó döntés volt. Aki szerint furcsa döntés ilyen ecsetvonásokkal lefesteni ezt a történetet, ajánlom olvasson bele kicsit jobban a görög regékbe és rögtön megérti az okát. A mainstreambe még éppen hogy beleférő jelenetekben folyik a vér és meztelenkedés is van, mindkettő nagyon ügyesen egyszerre megmutatóan és elrejtően. Utóbbinál egyébként kifejezetten szellemesen ábrázolják Aphroditét, ki mindig ruha nélkül jelenik meg, alakja, haja látszódik, de az arca sosem, így megtartva misztikus szépségét az istennőnek. A képekben és a hangulatban is a sötét tónusú, amit az igen intelligens humora a műnek képes oldani. Utóbbiak nagyon ötletesek, egyszerre kifigurázva és tiszteletteljesen viszonyulnak az ókori történetek karaktereihez.

   A görög mitológia kedvelőinek ajánlanám leginkább, de mások is kifejezetten élvezhetik ezt a sorozatot, aki szeretne egy egyszerre felnőttes és laza történetet hősiességről, áldozatról, titkos próféciákról és árulásokról.

    Emellett megtudhatja az ember, milyen egy házasságkötés, aminek a fő kelléke egy akasztófa.

Pixelbe vésett szavak: Egy új kor

       Mindennapok. Egy olyan szó, ami az emberek olvasatában egyet jelent az unalommal. Nem hiába szokták hozzárakni a szürke jelzőt, nem? Természetesen amennyiben direkt nem akarunk a környezetünkről tudomást venni, ez teljesen igaz is. Leélhetjük az életünket tudatlanságban, talán boldogan talán boldogtalanul. Mindenki döntse el, melyik illik hozzá. Az ebben a blokkban közzétett történeteim azonban onnan származnak, mikor ezt a szokást, a hétköznapok érdektelenségét félredobom, megállok és körbenézek. Szimplán magamba szívom Budapest mindennapi levegőjét, az otthonomét. Nem kitalált történetek ezek, melyeket így gyűjtöttem...jó lenne azt mondani, nem, ez nem így van, csupán az elmém szüleményei! Párszor elgondolkodok, bárcsak így lenne... Ne tévesszen meg titeket a város megnevezése. Ezeknek a jelenségek a terjedését nem településhatárok szabják meg. Ez mind körbevesz minket...és ugyanannyira hozzánk tartozik, mint amennyire mi is részei vagyunk neki. 

Egy új kor

     Spirituálisan egy új kor fog eljönni. Azaz eljött. December 21.én. Ezer és ezer teória született ezzel a dátummal kapcsolatban, nekem mégis a nullsík volt a kedvencem. Itt csupán tíz százaléka pusztul el az emberiségnek. Sokkal humánusabb, mint a mind meghaltok koncepció. Egy hónapnyi sötétség és utána jön az emberiség megváltása.

     2012, December 21, Moszkvai idő 10 óra szerint. Ez a határvonal a tudatlanság és a szellem győzelme között.

     Budapesti idő szerint 7 órakor, azaz pontosan akkor, mikor a szebb jövő első, sötét és áldozattal teli felvonása érkezett meg, én éppen a wcn ültem. Általam kedves újsággal a kezemben, nem is tudva, mily fontos időhöz jutottunk. Egy perc telt el a változás rajtjától, de csupán a víz hangos csobbanása jelezte, milyen sikeres is voltam. Ekkor még nem tudtam, az emberiség egy új lépcsőfokra lépett.

Erről egyébként olvastam utána egy-két órával, mikor az egyik könyvesboltban, ajándék után vadászva rokonaimnak, kezembe vehettem a 12.21 című könyvet. Benne megtaláltam mindent, amit akartam. A Jingle Bells karácsonyi dal hatása alatt, ami a helységben ment egész nap valószínűleg, belelapoztam. Tudtam, eljött az idő, a bölcsek kövét tartom a kezemben.

A tudást őrző irat természetesen regényformájú volt. Ez azonban nem tudott engem megrémíteni. Benne megtaláltam mindent, amit csak kíván az ember lelke. Az Iszlámnak új prófétája van, aki elítéli a terrorizmust! Jézus újjászületett! A maja földeken az ősi napistent követő bölcsek baráti szeretettel köszöntik északi indián rokonaik sámánjait.

Éreztem magamban ezt a képet. Tudtam, megtörténik ez. Itt és most!

Legalábbis szerettem volna ezt hinni, nem pedig csak cinikusan méregetni a leírtakat.

Ennek ellenére az érzéstől nem tudtam szabadulni. Itt van a nyakunkon a karácsony, a szeretet ünnepe, mi pedig ezzel a bölcsességgel átitatva fogjuk szeretteinket átölelni.

Amennyiben ezt átakartam volna átélni, csak idegenekkel, felszálltam volna a körúti villamosra. Dél, Budapest, öt órával a nullsík után. Kicsivel a más világvégehívők átall megjósolt utolsó határidő előtt, gondolom. A szerelvény szép lassan, szinte hangtalanul megérkezik, én meg látom benne az egy ember helyét elfoglaló kettő, ajándékkal teli zacskókkal felfegyverzett halandót, szinte már összenőve, hiszen a járatra feljutott, a kényelmesnél másfélszer nagyobb tömeg szép lassan sziámi ikrekké nyomta őket össze.

Így hát a Nyugati pályaudvaron keresztül vezetett az utam, inkább a sétát preferálva. Sajnos felismerésemet az új spirituális korral kapcsolatban nem oszthattam meg senkivel. Így hát csak ennek tudatában merészkedtem alá a sínek alatt megbújó, kis folyosón, mely az egyes vágányt köti össze a tizenhetedikkel. Itt lent megéreztem végre. A látomást és a karácsony egybefolyt.

Az ázsiai cipőárusnál két keleti úriember próbált meg egy női csizma áráért kettőt venni.

Mellettük lévő talponálló kajáldánál egy öreg, megfáradt úriember üres fehér tányérja landolt, minek tulajdonosa vakkantva kért még egy üveg kőbányait.

Igen most már tudom. Eljött a szellemünk fölemelkedése itt és most.