Eredetileg nem terveztem sorozatokkal foglalkozni, mivel szerintem mindegyikről az embernek egy igen erőteljes véleménye van, amit nehéz megváltoztatni. Nem lehet ugyanis ezeket fél szívvel szeretni. Az nézők többsége szerintem úgy viselkedik velük, mint ahogy ismerősöm a testi és lelki vonzalommal kapcsolatban tesz hittételt: az első pár percben eldől, bejön-e neki vagy sem. Előbbinél végignézi és imádja, másiknál meg szimplán kikapcsolja és maximum akkor néz bele, ha nagyon nincs más, párhuzamos adás.
Ma mégis a Once upon kerül terítékre. (Tudom, nem ez a rendes címe, de nem írom le úgy, mivel erről a szókapcsolatról nekem két igen nagy film jut eszembe és nem tudok velük együtt gondolni erre a sorozatra)
Története nagyon érdekesen indul. Amerika egy kisvárosában éldegélnek minden mágia nélkül a gyerekkorunk történeteinek karakterei. Nem tudnak semmit az előző életükről, egyfajta tudatlan állapotban leledzenek, ugyanis a gonosz mostoha utolsó tetteként ide száműzte őket önmagával együtt. Utóbbi fogadott fia indítja be az eseményeket azzal, hogy felkeresi Bostonban élő szülőanyját, kinek kijelenti, hogy ő maga a megváltó és vele kell jönnie megmenteni kiskorunk hőseit a 'börtönükből'. Természetesen Jennifer Morrison karaktere igen szkeptikusan fogadja ezt, de abba belemegy, hogy visszavigye a srácot a nevelőjéhez és így elindulva akaratlanul is beteljesíteni sorsát.
Többet nem írnék a sztoriról, inkább a világáról. Egyszerre játszódik a jelen modern korunkban és flashbackek formájában a mese világban Igaz, utóbbival kivették azt a lehetőséget, hogy a főhőssel együtt gondolkodjunk azon, a gyermekének tényleg igaza van-e vagy ez csak egy rögeszméje, gyerekkori fantáziájának a része. Ebbe egyébként volt lehetőség, mivel a gonosz boszorkát, mint a város polgármestere, ha a néző nem tudná a kilétét, hihetné akár egy szimpla rosszindulatú, frusztrált, kielégítetlen középkorú nő, nem pedig a sötét mágia űzőjének. A másik univerzumra sem teljesen igaz a mesés jelző, ugyanis bár vannak benne ilyen elemek szép számmal, inkább egy nagyon lightos fantasynak lehet besorolni. Utóbbinál kifejezetten élvezetes párszor, hogyan gondolnak és írnak át bizonyos sztorikat. Van, ami gyengére sikerült (Jancsi és Juliska), de mellettük meg bizonyos kifejezetten élvezetesre alkottak meg (Piroska és a farkas, egy rohadt jó csavarral és egy folyton nyílpuskával járkáló nagymamával). A színészi játék jó vagy elfogadható, párszor kifejezetten élvezetes is. Nagyon tetszett Jennifer Morrison folyton 'én ezt nem hiszem el' arca, amire én két okot találtam: tökéletesen átéli a karaktert, aki próbálja megmagyarázni magának a számára egyre furcsábbá váló környezetét vagy pedig szimplán a karrierjén elmélkedik. Kedvencem amúgy a morálisan igen fekete-fehér világban a szürke részt képviselő Rumpelstiltskin. Sok karakter teljesen másként jelenik meg a különböző verzióikban, mégis a nála lévő, higgadt, kimért maffiózó (napjainkban) és a csíntevő pojáca, bármire képes vagyok varázsló (a mesében) személyiségei egyszerre különböznek és hasonlítanak, nagyon jól illeszkedve egymáshoz az összes ilyen példa közül.
Miért is akkor napi őrjöngés a címe a cikknek? Hiszen ez egy korrekt, élvezhető sorozat ez, hullámzó teljesítménnyel és helyenként túlzásba vitt romantikával (igen, annyira, hogy az ember tvje vagy monitora elkezd csöpögni bizonyos jeleneteknél...).
Második évad.
Ez a két szó az, ami engem kiakasztott. Egy érdekes, jó alapötlet a szíve ennek az egésznek, amit az első évadban igen élvezetesen vászonra vittek. A készítők azonban nem tudtak látszólag mi tenni azzal, hogy tovább kell vinni a sztorit. Mit csinálnak ugyanis?
Az utolsó része az első felvonásnak egy igen jó, enyhe csavarral rendelkező, de semmi meglepetést nem nyújtó helyzetet hozott létre. Van benne sok lehetőség, erre a leggázabb megoldásokat kezdik el alkalmazni, amit egy folytatásnál ki lehet találni. Először is a második évad feléig visszarántják a nézőt majdnem abba a helyzetbe, ahol az egész sztori elkezdődött. Amennyiben valaki nem érti, miért felháborító ez a számomra, ajánlom a Dallas 'az egész évad csak álom volt és Bobby mégsem halt meg' megoldását. Utána a gonosz karakterről kiderül, hogy ő tulajdonképpen nagyon is jó ember, csak sajna a sors változtatta ilyenné és szíve mélyén jó arc. Főellenség nélkül persze nem maradhat az egész történet, így bevezetnek két MÉGGONOSZABB szereplőt (akik még akkor sem tudnak az én szememben azok lenni, ha egész végig így csinálnának). Mondjuk tényleg negatív karakterek, de egy-két látványos jaj most ultra rossz vagyok mozdulaton kívül nem tesznek semmit és igazából az egész ténykedésük fel sem ér ahhoz, hogy egy egész univerzum lakóinak elveszik az identitását, az összes emlékét és átteleportálják őket egy másik világba...ja amúgy aki ezt tette, az egy jó ember tulajdonképpen...Emellett még két dolog. Erőltetetten próbálják meg fenntartani az új mesebeli karaktert hozunk be vonalat...de ezek egyrészt nagyon furcsák már (mivel kifogytak a rendesen beilleszthető történetekből és amúgy is, kit érdekelnek ezek, mikor van már így is egy csomó bevezetett szereplőnk, akik érdekesek, de teljesen elfelejtődnek?) másrészt meg szimplán szarok. Emellett az egész világot olyan furcsává teszi, amit bemutattak. A fantasy univerzumba nem illik bele ebbe egy Hook kapitány vagy Doktor Frankenstein (Természetesen soha ne mond, hogy soha, hiszen vannak jó példák az ilyen őrült ötletekre is. Ezek nem azok.). Azt egyébként meg sem említem, feldobnak pár nagyon ígéretes lehetőséget, amit annyira nem használnak ki, hogy a falat kapartam kínomban.
Egyszerűen szimplán annyira fájdalmas, ahogy látod, hogy a pénz miatt gyakorlatilag sietve tákolnak össze átgondolatlan vagy ultrasablonos koncepciókat, mert forgatni kell, péntek este már a televízióban kell mennie az adott résznek. Igazából ez egy nagyon szomorú jelenség, amit most Once uponon keresztül mutatok be. Egyre több és több hozzá hasonló sorozattal találkozok, amik egy szép, kidolgozott mestermunkákból az évek során egy gyártósoron olcsó anyagokból gyártott kínai kacattá válnak, mivel a név úgyis hozza a nézőket. Tényleg ez kell nekünk, nézni, ahogy a szeretett karaktereink és történetünk végül odáig jut, hogy kínlódunk a képernyő előtt és a régi jó pillanatokat keressük kétségbeesetten vagy pedig dühösen, haraggal telve az egyik rész felénél kikapcsolod, esküvel a szívedben, többet nem nézel bele ebbe a szarba?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése