The Wolverine (Nem vagyok hajlandó leírni a magyar nevét, 2013)

Kezdjük először a kultúrharccal. Ebben a filmben ugyanis belesűrítették az összes sztereotípiát, ami egy

amerikainak eszébe jut a japánokról. De tényleg, még átvitt értelemben Godzillát is behozták a hüllő csajjal. Jakuza, atombomba, szamurájok, nindzsák, katanák, játéktermek, hiperszuper vasút, beteges szexkellékek, robotok, helyiek sóvárgása a nyugati csajok iránt és még sorolhatnám, minden van itt.

Hm...most értem meg, milyen jó film az Elveszett Jelentés, újra kéne nézni (az angol cím itt jobban kifejti a filmet, mint a magyar). 

Az extendet cut-ot nézem, lehet ez a baj.

Ugyanis éppen 1 óra 12 percnél tartok és a film olyan semmilyen, hogy erősen gondolkozok, kikapcsoljam-e és inkább folytassam a könyvemet. Na jó, Tao Okamoto nagyon szép. Nagyon vicces amúgy mikor hirtelen rájönnek a film készítői, jééé itt akkor most sérül a Rozsomák, úgyhogy egy kicsit a harcjelenet alatt rosszul van, majd mehet tovább terminátorkodni. Ha elvették a halhatatlanságát, akkor tessék úgy kinézni, mint Bruce Willis a Die Hard 1 végén, izzadtan, átvérezve, gyengén, elesetten. Ah!

1 óra 15 perc

A szerelmi jelenetnek egy amerikai filmben, mikor Japánban játszódik, mindig akkor kell 'elsülnie', mikor éppen a helyi fehérnép a nagy szőrös szigeten túlit hagyományos népviseletbe öltözteti. Jó dolog, hogy ha kimegyek oda, tudni fogom, mikor mászik rám egy csaj.

1 óra 18 perc

Hugh Jackman olyan szörnyű arcot vágott, hogy el is felejtettem egy percre, milyen jó színész is...

1óra 34 perc

Valahogy nem tudok izgulni, a hősért, mivel úgyis tudom, hogy túléli, hisz még van egy csodás 40 perc körül mindenképp és már láttam az X-Men elsők második részének előzetesében is. Furcsa, A Profinál mindig izgulok a végén, hátha...

Na jó. Feladtam.

Beletekertem. Életemben nem csináltam még ilyet. 

2 óra 7 perc

NNEEEEEE!

Sajnálom, de szegény csaj arcszerkezete engem kiakaszt, minden alkalommal, mikor ránézek. Nem akarok őt látni, hiába gonosz dolog ez...  

Amúgy is, mi ez a vég???

Ah. Nem éri meg. 

Man of Steel (2013)

Szegény Superman!

 Én sajnálom a karakterét. Miért? Egy nagyon egyszerű oknál fogva. A kriptoninak esélye sincs, hogy megértsék. Azok az olvasókat azonban ki kell ábrándítsam, akik már most összecsapták a kezüket, hogy olvasnak egy újabb lehúzó kritikát a filmmel kapcsolatban, ez a kijelentés ugyanis nem a műről szólt, hanem sokkal inkább a nézőiről. Képtelen a nagyközönség ugyanis a fő konfliktusát Christopher Nolan sztorijának megérteni. Az emberek ugyanis képtelen sokszor átlépni azon, amit látnak és mikor ránéznek a címszereplőre, rögtön a szuperembert látják meg, az übermenscht, nem pedig az idegent, aki úgy nő föl és éli az életét, hogy rejtegetnie kell igazi valóját. Innentől fogva a legtöbb mozinézőtől azt hallottam/olvastam, amit jó pár kritikus is hangoztat, hogy jaj, a főszereplő folyton csak sír, nem meri megtenni, amire képes. Valószínűleg ők azok, akik nagyban hangoztatják, milyen unalmas az eleje és a film milyen lassan indul be, ugyanis ezeknél  a részeknél mutatják be a konfliktusokat, amikben folytonos összeütközés van a jót tenni akaró karakter és a rejtőzködni kénytelen idegen között. Persze, lehet azt mondani, miért teszi ezt, ha úgysem képes senki se legyőzni...mert embernek nevelték. Ő maga is félig ember-félig kriptoni, ezt többször is említik, de nem szabad egy dolgot elfelejteni: a gondolkodása emberi és így a fő identitása is szerintem, ez pedig sokkal fontosabb, minthogy milyen származása van. Amennyiben pedig elkezdeni fitogtatni erejét, kitaszítaná az az emberiség, amit szeret és ami bizonyos szinten fölnevelte. Nem testileg, de lelkileg nyomorékká tennék így az emberek.

 (A karakterrel való szimpatizálást nekünk a földrajzi elhelyezkedésünk sem segíti, mivel itt egy igazi echte amerikai háttértörténete van és ezért kevés szimpátiát nyerhet el az egyszerű amerikai vagyok  az S betűs ruhám alatt üzenet. Emellett pedig jobban megcsinálhatták volna az öreg Kent halálát, mert a fussunk vissza a kutyáért elcsépelt jelenet inkább vicces lett, mint drámai. Igazából nem értem, magát komolynak tartó forgatókönyvíró hogy hagyhat ilyen jelenetet egy filmben 2013-ban!)

 Amennyiben emberségről van szó, nagyon tetszik nekem, nemcsak, ahogy bemutatják hogy próbál

megmaradni az emberi társadalom perifériáján, rejtőzködve, mégis közben megtartva önmagát. Ezért is tetszett, hogy szakítottak a hagyományos eredettörténetével a főhősnek és ezért is tetszik Lois Lannel való kapcsolata. Zseniális húzás volt, hogy a lány rájön az emberi múltjára, ugyanis így ő az, aki képes nem csak az idegent látni, hanem az embert is és szerintem ezért jól eltalált a románcuk, mivel valószínűleg Kal-elnek is ez lehet az igazán vonzó a nőben. Ja meg a színésznő is nagyon jó választás volt (és nem csak, mert jól néz ki!), hiába nem kiköpött mása képregénybeli megfelelőjének Tetszik ez, mikor sokkal fontosabb maga a szereplő megformálása, mint az, hogy fizikailag hasonlítson a rajzolt figurára. Jó, a fő karakternél ez azért szükséges, de szerencsére Henry Cavill jó választásnak bizonyult, egyszerre képes naiv parasztfiú lenni és egy igazi hős, már pedig ez adja az igazi lényét a Vasember, azaz Vas emberének....azaz őőő Supermannek. 

  Nos emellett muszáj kitérnem arra, mennyire tetszik a filmben minden, ami Kriptonhoz köthető. A bolygó és kultúrájának látványvilága zseniális. Annyira bejön minden kis technikai eszköz. Nagyon ügyesen találták ki a művészeti stábja a csapatnak, hogy egyszerre emberszerű (hisz hasonló a fizikai megjelenése a két fajnak!) mégis idegen. Legjobban egyébként a páncélok tetszettek talán. Zodék elküldése számomra először nagyon furcsa volt, de rájöttem, hogy nincs ezen mit csodálkozni, hiszen pont az jött le a kevés utalásból és jelentből, hogy maga a tanács, aki megszülte ezt a döntést, képtelen volt magának a bolygónak az elpusztulását felfogni, így számukra teljesen érthető volt a cselekedetük, ugyanúgy a földbe dugják a fejüket, mint minden nép vezetői tették, mikor már előttük volt a vég. Maga Zod pedig nagyon jó karakter, egyszerre látod drámainak a sorsát és ütnéd agyon a legközelebbi tereptárggyal. Sajnálom, hogy nem rakták félre más részekre, de a halálának a jelenete relatíve kárpótolt, mert nagyon ügyesen abban a pillanatban nem harci zene van, hanem lassú drámai, ami sokkal inkább kifejezi, Supermannek nem az a győzelem, mikor az ellenségét megöli, hanem bizonyos szinten vereség volt ez, hiszen ő minden életet próbál védeni.

  Itt pedig kitérnék a harcra. Látványos, zseniális és ami igazán tetszik benne, megmutatja a főhős erejét. Itt látod, ez egy olyan képesség, ami szinte isteni, egy igazi őserő rejtőzik a kriptoniban. A harcok pedig a kitaszítottakkal, valami zseniálisra sikerült, olyan jól mutatja, semmi hozzájuk képest a körülöttük lévő emberkéz által épített környezet, ezzel is a más származásukat kiemelve. A néző ugyanis nézi a filmet és látja, ezek a karakterek NAGYON mások, mint ő maga. Az utolsó csatajelent is zseniális, szemet gyönyörködtető.

  A végére két dolog. Russell Crowe zseniálisan játszik, nekem mindkettő halála (jó, tom, technikailag ez

nem igaz) nagyon megható volt (kár, hogy a másik apafigura elvesztése meg...de hát leírtam már ezt). Nekem tetszett az elegancia, amivel hozta a szerepét.

  Utolsó pedig egy pillanat, ami engem nagyon megfogott és felnevettem, mikor ezt láttam (a tv-s bejelentés előtt van ez):

Superman sört iszik!

Dredd (2012)

"Minden percben 12 súlyos bűncselekményt jelentenek, 17 ezret naponta. Mi csak 6%-ra válaszolhatunk."

  Lehetne-e ennél szebb idézettel kezdeni a mostanában látott cyberpunk filmek közül a legsötétebb és betegebbről szóló cikket? A régi világnak vége és Amerika egy Bostontól Washington DC-ig tartó teljesen beépített városba szorult. Kint a sivatag, bent pedig az  emberiség maradéka. Mega City One-ban összpontosul minden, ami bűnt a fajunk fel tud mutatni. A rendet csak vaskézzel lehet fenntartani, erre vannak pedig a bírák. Ügyészek, hóhérok és bírók egyszerre. Az új világban nincs idő, költség és akarat sem fenntartani egy lassú ítélethozó rendszert. A rendfenntartók ítélet mondók és végrehajtók. Egy ilyen maga Dredd is, aki méltán hírhedt a szervezetében. A nyakába adnak egy újoncot, aki egy médium, tesztelje le, képes-e ő is bíróvá válni. A vizsga természetesen a terepen van és mikor egy gyilkossághoz kiérnek, a rutinügy megváltozik, ugyanis a hármasgyilkosság tanúja sokkal többet tud, minthogy adott város mega-blokkját, ami egy kétszáz emeletes önfenntartó városként funkcionáló betontömb, irányító bandavezér csak engedje kisétálni az emberét a területéről. A lakónegyedet lezárja és elindul a vadászat, ahol több száz bűnöző próbál elkapni két bírót...

  Először is egy vallomással kezdek. Sajna nem tudtam cikkeket írni mostánban, filmek nézésére még inkább nem volt időm, remélem ezen hamarosan változtatni fogok és képes leszek felülmúlni a heti egy cikkes teljesítményem. Másrészt, először mikor ezt a filmet láttam, nem tetszett. Egy sörözés után estem neki ismerőseimmel és közben is fogyott még jó pár egy bizonyos cseh élelmiszer ipari termékből. Most újranézve jöttem rá, miért nem tetszett először és miért jött be másodszor.

  Ugyanis nagyon újféle akciót mutat be, azaz inkább szokatlant. Itt ugyanis a tűzharcok jóval rövidebbek,

mint mondjuk egy mainstream akciófilmre gondolnánk, például az Expendablesre. Cserébe azonban olyan nyers brutalitással mutatja be, hogy valakinek ez bejön vagy pedig kiakad tőle. Itt tényleg harc folyik, nem fordul el a kamera vagy ügyeskedéssel csökkenti a néző elé táruló látványt. Amennyiben itt tartunk, nagyon sajnálom, hogy nem moziba láttam, állítólag még 3d-ben is nagyon jól szuperál a film. Bitang jó a látványvilága ugyanis, de van egy érzésem, nagyon kell ide a széles vászon vagy pedig egy jó monitor megfelelő minőséggel. Én egyébként nagyon jót szórakoztam a bandatagok megjelenésén. Nem tudom, mi alapján választották ki ezeket a nos hát a műben gyakorlatilag golyófogó szerepben tetszelgő embereket, de mindegyikben van valami...hétköznapiság. Pont úgy néznek ki, mint egy bűnözők uralta helyen fegyverbe szólított egyszerű lakosok, olyan...szerencsétlenek a bírókhoz képest, jól látszik, nagyon nem egy súlycsoportba tartoznak.

   Amennyiben pedig a bírók. A zöldfülűt játszó Olivia Thirlbyről életemben nem hallottam, de ha ez a film

alapján kéne megítélni, akkor azt mondom, nagy kár. Az alkotás ugyanis kicsit róla szól, hogyan is változik meg. Az elején az enyhén beszart kezdőből szép lassan ugyanis egy veteránná kovácsolódik. Kicsit mintha harc dúlna benne, a végén a mentorává fog-e válni vagy pedig megmarad a naiv idealista, aki változást akar elérni. Ez szerencsére a játékában is nagyon meglátszik, az elején egy gyönyörű talán még kislányosnak is mondható nő csak egy uniformisban és szép lassan változik egy reflexből cselekvő harcossá. Nagyon jól képes, meggyőzően érzelmeket mutatni és a karakter útját a nézők szeme elé tárni a színésznő.

  Az ő teljesítményét nem lehet azonban összehasonlítani Karl Urbanéval, de most nem minőség szinten állítom ezt. Amíg Oliviának emberségesnek kell látszania és az igazi érzelmeket hihetően vászonra vinni, addig a Gyűrű Ura Éomerje vagy a Star Trek dokija pont ellenkező karaktert játszik. Dredd bíró ugyanis bizonyos szinten nem ember, hanem sokkal inkább bíró. A színészből egész film alatt összesen a sisak alól kikandikáló

száját és állát látjuk, miközben szinte mindig ugyanaz a morgó, támadásra kész képet vágja. Pont olyan, mint mikor Batmannak nagyon rossz napja van. Akkor is ilyen, mikor keresztül lövik! Még akkor sem képes egy fájdalmas arcot vágni és erről nem a színész tehet, hanem mert nagyon helyesen ilyen a karakter. Gyakorlatilag egy két lábon járó brutális, szinte már gépszerű igazságtevő és ez zseniálisan van megjelenítve.

    Mindenki nézze meg, aki szeretne egy jó, brutális akciót nézni, az meg, aki szereti a cyberpunkot, szinte kötelező. A város és a mega-blokk ugyanis pont aközött van, mikor már kezd a környezet a fent műfajnak megfelelő lenni, de még sok napjainkban lévő elem is van. Hangulatilag úgy lehetne megfogalmazni, a város épp abban a stádiumában van, amikor kezd egy Szárnyas Fejvadászban látott sötét metropolisszá változni. Úgyhogy a műfaj kedvelőnek ugyanúgy kötelező, mint az akciófilmek szerelmeseinek. Emellett annak is szívesen ajánlanám, aki szeretne végignézni, hogyan működik egy brutális megyek előre és ölök Batman...

Batman and Robin 23.1: Two-Face (Dc Comics, 2013)

Jó és Rossz

Igen és Nem

 Világunk tényleg ennyire egyszerű lenne? Sokak szerint egyre bonyolultabbak lesznek a kérdések, amik az

emberben dolgoznak, mégis a végén azt vesszük észre, leredukáljuk erre az egyszerű választásra: igen-nem. Önmagunk miatt, hogy egyszerűbbé tegyük az életünket. Amíg ide jutunk, addig azonban sok mérlegelést csináltunk...legalábbis remélhetőleg.

 Kétarc karaktere ugyanis azt az emberi vágyat jeleníti meg, hogy az ilyen kérdésekre könnyű választ adhassunk. Az egyrészes képregényben nagyon jól megvan jelenítve a kettősség. A főhős, amennyiben lehet róla ezt mondani, ugyanis végtelenül sérült. Nem beteg, mint az előző cikk karaktere, mivel itt egy seb ejtődött a karakteren. A kérdés csak az, a vele történt tragédia hozta volna elő a benne lévő szörnyeteget és egyáltalán ő az?

  Hiszen a képregényben Gotham ég. Batman eltűnt. Kétarc pedig ahhoz nyúl, amihez szokott, mikor döntést kell hoznia. A menedékéhez, a pénzdobáshoz: megmentse-e a várost vagy pedig hagyja égni? A sors az előbbit választja, így a totális anarchia közepette elkezdi beszedni a bűnözőket és hirtelen alakított bíróságon elítélni őket. Két lehetőség van csak: halál vagy felmentés és mindenkit elpusztít, még az új szervezetének embereit is, ha akadályozzák.

  A vérfürdő helyszínéül szolgáló Bíróság épületében miközben megy előre a cselekmény, visszapillantást nyerhetünk a hátterébe a főszereplőnek, mikor ügyész volt. Ezeket nézve jöttem rá, mennyire is sérült a karakter. Szerintem nem az arcsérüléstől lett ő a Kétarc a képregényt olvasva. Harvey ugyanis egy ikon volt, egy igazi tiszta karakter...egy ügyvéd. Minden lehetőséget megnéző, leellenőrző ember...akit a vele történt tragédia nem megváltoztatja, csak az előidéző. A forrása az átváltozásának ugyanis az életével járó frusztráció. Egy ember, aki az igazságnak szenteli az életét folyton ezer apró dologra kell figyelnie, hogy talán közben a célját is elérhesse. A sok ügyvéd, aki a bűnösöket védik, a többi embernek való megfelelés...Semmi sem egyszerű, ahogy Batman mondja az egyik visszaemlékezésben.

  Itt van a karakter lényege. Ez a fájdalom és frusztráció alakította át. Jó és Rossz oldalra vált szét. Az igazságosságra és az erőszakra. Akár azt is lehetne mondani, az érme az dönti el, a szörnyeteg vagy pedig Harvey uralkodik. A képregény nagy részében az előbbi cselekszik, akik igazságot akar, de így sem képes szabadulni a másik énjétől, ugyanis így is az érme alapján dönt, élet és halál között. A szörnyeteg pedig , aki kérdés nélkül ölné meg a bűnösöket, képtelen eltávolodni a jó énjétől, hiszen a döntés, az igen-nemre degenerált képe az igazságnak, megköti

  Egy rövid történet ez, érdemes beleolvasni, ha az ember szembesülni akar a szélsőségek leegyszerűsített szemlélet mennyire egy egyszerű, brutális menekülés a világ bonyolultságától. A feldobott érme, menekülés a döntések súlyától. Kifejezetten érdekes, a Batman and Robin különszámáról van szó, de a képregénysorozat (amiben vicces módon pillanatnyilag nincs Robin) most foglalkozik a Kétarc karakterével, eddig szám ment le és nagyon jó, ha tartani fogja a színvonalat, ami valószínű nézve az író eddigi színvonalát, akkor bőven ajánlanám majd a fenti szám mellé azt is olvasni (lehet a fent említett sorozatról is lesz cikk, ugyanis amióta a második címszereplő meghalt, nagyon jó és élvezhető lett az egész...addig is jó volt persze, de kevésbé fogott meg a koncepciója).

  

Penguin: Pain and Prejudice (Dc Comics, 2011-2012)

Mennyire tudod magad elfogadni?

  Mindenkivel volt már gondolom az élete során, hogy látta ismerőseit vagy ismeretleneket olyan stigmát hordozni vagy olyan tulajdonsággal élni, hogy te magad nem tudod elképzelni az életed, ha ezzel kéne együtt

élned.

 A Batman egyik leghányatottabb sorsú gonoszáról pont ez jutott először eszembe. Igaz, szegény címszereplő, a Pingvin tényleg szerencsétlen. Nincs meg az a megjelenése és karizmája, ami pont a képregénykaraktereknél elengedhetetlen. Nekem és ahogy hallottam, sokaknak nem tetszett a Tim Burtonös megjelenése sem. Itt gyorsan leszögezném, a sötétség rendezője (én nem komálom a palit, de a Nagy Hal az egyik kedvenc filmem és az Ed Wood is zseniális alkotás) rosszul fogta meg a karaktert. A rondaságát természetfölöttivé tette, miközben ezzel különlegessé emeljük, már pedig az igazi tragédia, amit mutathatna a karakter, hogy ez a kondíció sajnos nem is olyan ritka, mint hinnénk...

  Pont ezt láttam meg ebben a képregényben (pontosabban: 5 részes minisorozatban), ami hiányzott a Tim Burton féle megjelenítésből. Itt a kis Oswald egy egyszerű gyerek, amennyiben lehet ezt mondani egy alacsony, görbe orrú gyerekről. Kérdés, az ő esetében lehet-e azt mondani, meg nem értett gyerek, ugyanis apja undorodik tőle, testvérei, iskolatársai csúfolják, egyedül anyja mutat felé szeretetet, aki törődik vele. Így pedig egy olyan beteg karakter jön létre, akinél tényleg eltudom hinni, hogy egy gazdag család sarjaként az alvilág felé fordul, hiszen nem képes már funkcionálni az egyszerű emberek között.

  Ezért van, hogy a Pingvin betegsége meg is látszik a karakterben. Hiába tudja, milyen, nem hajlandó elfogadni önmagát, amint valami rosszat mondanak róla, megbosszulja, még pedig úgy, hogy ugyanolyan szánalmas karakterré változtatja az áldozatait...mint ő magát. Nem öli meg az ellene vétkezőket, hanem az életüket teszi tönkre, hogy magányos, egyedülálló lényként végezzék be sorsukat. A kérdés az, miért is így, mikor láthatóan undorodik az emberektől és gyűlöli őket? 

 Azért, mert ebben a karakterben az utálat mellett megvan a szeretet iránti vágyódás. Anyja iránti beteges rajongása miatt szép lassan elteszi láb alól az egész családját, mivel annyira szeretné az ő szeretetét. A nőét, aki egyedül foglalkozott vele és emberszámba vette. Ez azonban olyan perverziót hozott létre, hogy a karakter képtelen elengedni őt, szegény asszony már semmit sem tud a világról, az alvilág rettegett vezére pedig beteges mozdulatokkal törődik vele, ugyanis képtelen rendesen szeretetét kimutatni.

  Fél ugyanis rendesen vonzódni és nem is tudod. Mikor az egyik általa elrendelt lopás vak áldozatát felkeresi és elkezd vele találkozni, megvan az esélye, hogy végre egy talán rendes vonzódása legyen egy másik ember iránt. Hiába megy minden jól, képtelen túltenni magát a kicsinyes bosszúvágyán, miközben mi is mozgatja ezt? A büszkesége...az biztos nem lehet, ugyanis óriási önutálat dolgozik benne. Mi se mutatja jobban, mint az elég mellészereplőként megjelenő Batman megalázza és a 'hősünk' irigyli az igazságosztó testét...Az önutálata az, ami megakadályozza, hogy rendes életet tudjon élni. A sértések megtorlása, az anyjával való beteges viszony mind egy védekezés, hogy nem képes magát elfogadni és mindenre agresszívan reagál, ha valaki ezt szembesíti vele... és ezzel is bukik el, minden szinten.

   Mindenkinek ajánlom ezt a képregényt, a sztorija jó, de a karakter lelki betegségeire épül ez ki, így maga a történés jóval kevésbé fontos. A képi világa tökéletes illik az alaphangulathoz, minden jelenet sötét és beteg. Akit érdekelnek az ilyenek, azoknak teljes szívvel ajánlom, sőt, el is kell olvasnia!   

A végére egy gondolat. Batman gonoszai a képregényipar legerősebb antagonistái. Ezt a képregényt elolvasva arra a következtetésre jutottam, azért, mert mindegyikük beteg (és vannak olyan képregények, mint a nagyon jó Batman Arkham Asylum, ami a hasonló nevű számítógépes játék miatt megtalálhatatlan, ahol az igazságosztót is közéjük sorolja). Erre ez a cikk és egy másik képregény kapcsán jöttem rá, ami kritikája hamarosan kikerül az oldalra, ott egy másik híres gonosz lesz a középpontban (és NEM, nem a Joker...). Ja és hamarosan jönnek a filmkritikák is, csak egyszerűen nem tudtam a Jézus Utolsó Megkísértése óta olyan filmet nézni, amiről írtam volna (Szegény Dredd a Raid: The Redemption óta várja a megnézését).

Mozgó művészet: The Last Temptation of Christ (Jézus utolsó megkísértése, 1988)

"Három halálom lesz: a testé, a léleké és végül a mítoszé."

  Egyik kedvenc könyvemben van ez az idézet (nem pontosan fogalmazva) és a Jézus utolsó megkísértését

nézve ez jutott eszembe. Nagyon kevés jó feldolgozását láttam ennek a témának, amin ha belegondolunk
nincs is mit csodálkozni. Egy prófétát miként viszünk a vászonra, méghozzá egy olyat, aki tanításai alapjaiban határozzák meg a nyugati kultúrkör eszméit? Európában és Amerikában még ha valaki nem is tartja magát vallásosnak, a legtöbb lakója ezeknek a kontinenseknek olyan elveket, normákat vall, aminek az eredete a kereszténységre vezethető vissza. Ezek után nem is lehet kérdés, mennyi rossz és/vagy értelmetlen alkotás született Jézusról. Nemrégiben hallottam, a szunniták csinálnak filmet Mohamed prófétáról, amire válaszul a siíták is elkezdták forgatni a sajátjukat...

   A kérdés csak az, egy alkotás hogyan mutatja be egy vallás központi személyét.

  Engem mindig is ennek a témának a szokatlan feldolgozása fogtak meg. Igazából két olyan művet tudok felsorolni, amik igazán tetszettek a fenti kategóriában. Első a Brian élete, ahol mikor a készítőket támadták, milyen istenkáromló művet forgattak, ők az érsek urat udvariasan kijavították, nem istenkáromló, hanem eretnek a film. A másik a Biff evangéliuma című könyv, amiről nem írnék semmit, hadd ajánljam inkább ismerősöm cikkét róla.

   Miért is kerül melléjük a Jézus utolsó megkísértése?

   A filmben ugyanis az ember-próféta konfliktus jelenik meg, ami engem személy szerint megfogott.

  Eddig még sosem láttam egy olyan feldolgozást sem, ahol a szerepében kételkedő, igazságát, küldetését

megkérdőjelező Jézus jelent volna meg (nem hiába a film elején írják is, a mű nem az evangéliumokon alapul). A megváltó nem tudja pontosan, mi a szerepe, fél Istentől, fél a Sátántól. Párharcot folytatnak benne az emberi vágyak és az isteni szerepével való terhekkel. Vágyja Máriát, mégsem lehet az övé, szereti az életet, a Földet, a világot, mindent, mégis meg kell halnia. Willem Dafoe meg tökéletesen játssza az egyszer önmagába forduló, máskor pedig karizmatikus, a világ végére is követnéd prófétát.

  Emellett nagyon tetszik, hogy az apostolok meg jóval kevésbé szentek...

  A filmben ugyanis egyedül egy igazi társa van Jézusnak, az pedig Júdás, Harvey Keitel által megformálva. Ő az, aki támogatja miközben azokat a kérdéseket is felteszi, amiket más nem tenne fel a messiásnak. Egyszerre hívő és kételkedő, egy olyan támasza a filmbeli prófétának, aki képes őt egybetartani. Az apostolok buta követők, kérdéseik olyan kisstílűek, egyedül Júdás képes a kételkedésének hangot adva elgondolkoztatni a prófétát.  Az pedig, mikor Jézus kéri, árulja el őt, mert így képes beteljesíteni a sorsát, szívszorító. Júdás sír, míg Jézus szomorúan átöleli és annyit mond, az ő feladata sokkal egyszerűbb, neki csak meg kell halnia, míg a barátjának el kell árulnia őt...

  Ez azonban bármennyire is a kedvenc jelenetem, legerősebben az utolsó kettő ütött, amiről azonban tényleg csak spoiler felhívás után tudok írni.

  A kereszten ugyanis odajön hozzá egy arkangyal és megmenti a megváltó életét. Jézus tovább él, névtelenül, boldogságban, egy olyan életét folytatva, ami nem lehetett az övé feladata miatt. Mikor feleségeivel és gyermekeivel megy, találkozik a megtért Pál apostollal, aki éppen prédikál. Mikor elmagyarázza neki a

címszereplő, hogy ő él és nem halt meg, mint ahogy azt hiszik, Pál elbeszélget vele, majd számomra nagyon megragadóan, azt mondja, most hogy látja az embert, sokkal biztosabb a hitében, miért követi a prófétát, aki kereszthalált halt. Az ő szemében az ember Jézus egy senki, hiába volt ő az, aki volt a kereszthalála előtt.

  A legdurvább jelenet talán azonban az öreg Jézusnak a halála, aki az ágyán fekszik és akkor az apostolok közül páran meglátogatják. Azok szertettel fordulnak hozzá, kivéve a végén megjelenő Júdás. Ő volt a leghűbb követője, csak ő látja meg az angyalban, aki megmentette Jézust, a Sátánt. Ő érette csak meg igazából, mi volt Isten fiának a feladata és hogyan bukott el. Harvey Kietel arcán ekkor már csak a gyűlölet van, hisz neki meg kellett tennie ezt, amire megkérte barátja, amiért azóta gyűlöli magát és a végén ő volt az, a kételkedő majd hívő ember, aki képes volt feladatát megcsinálni, míg a megváltó elbukott...

 Ezt a filmet mindenképp érdemes megnézni, egyedül a végére egy hibát tudnék felróni neki. Scorsese mester ugyanis belesett abba a hiába szerintem, ami a csodálatos Casino filmjénél még jobban zavart. Hosszú ugyanis a film és hiába van helyén minden jelenet, valahogy azzal az érzéssel álltam fel, hogy lehetett volna rövidebb...pedig a kedvenc filmjeim között több olyan is van, ami hasonló hosszúságú.

 Röviden összefoglalva: mindenkinek ajánlanám, akit érdekel egy kicsit is egy szent ember életének olyan feldolgozása, ami képes belelátni egy ilyen karakterbe az...embert. 

Mozgó művészet: A keresztapa III. (1990) és Breaking Bad (2008-2013)

A cikk elején leszögezném, ez nem rendes filmkritika lesz, sokkal inkább két karakter sorsát fejtem ki. Innentől fogva igazából felszólítok mindenkit, csak spoiler veszélye mellett olvassa tovább a cikket!

Mi a hasonlóság egy maffia család tehetséges sarja és egy középiskolai tanár között? (Nagyon érdekes lenne idehozni a Fegyvernepper, egyik kedvenc filmem, főhősét, de Yuri Orlovnak majd külön cikket szentelek inkább)

   A család. A kötelesség, amit magukban éreznek, hogy szeretteiket védjék. Egyikőjük se kívánta magának ezt a sorsot a elején. Michael megpróbált minél messzebb lenni a családi üzletektől, de az apja iránti szeretet és a Corleone név, ami egy fogalom, vezette rá atyja útjára.

   Walter White pedig leélte volna szürke életét, ha nem kap rákot és jön rá, semmit se tud családjára hagyni, akik jövőjéért belekezd a droggyártás-árusításban.

  Ez a két ember azonban egy szörnyű tragédiát hordoznak magukkal. Minél följebb emelkednek, annál inkább elvesztették azt, amiért harcoltak, a szeretteiket. Michael a sorozat záró darabjában mutatja ezt ki a gyónás jelenetnél, mikor nem bánt meg semmit, kivéve testvérének a megölését, aminek kiejtésekor a keresztapa zokogni kezd. Walter pedig a családja érdekében hazudik nekik, érzelmileg zsarolja őket, kihasználja az érzéseiket és akaratán kívül megöli sógorát.

Mi mégis a fő különbség? Érdekes módon mindkettő alkotásban (azaz a Keresztapa III. és a Breaking Bad utolsó részében) a felénél adják meg a kulcsot, amivel az utolsó jelenetet lehet értelmezni.

  Michaelnél ez a gyónás, majd utána a magányos halála. Minden szörnyűséget elkövetett, amit nem bánt meg, de a családjával tett dolgokat nem képes megbocsájtani önmagának és a rokonai sem. Élete utolsó pillanatában vágyakozik élete arra a pillanataira, mikor mentes volt a bűntől, mikor nem a Keresztapa volt, hanem egy amerikai nő barátja, egy olasz lány felesége vagy egy boldog apa. Az alvilág uraként is a

családjáért dolgozott, tört még nagyobbra, miközben, magányos halálában látja csak meg, sosem volt büszke erre az életére és áldozata hiábavaló volt.

  Walter White vallomása az utolsó rész felénél is a Keresztapás jelenethez kapcsolható, mikor gyakorlatilag a felségének gyón, ugyanis a hazugságok mestere végre őszintén színt vall. Több év becsapás után, hogy a szerettei miatt vállalta magára ezt a sorsot:, végre kimondja az igazságot,  nem a családjáért tette, hanem mert élvezte. A laborban egyedül hal meg a végén, ő azonban, ahogy utolsó mozdulatával ahogy a nagy főzőeszközt megsimogatja, úgy érzi, emellett élt igazán, az utolsó két évében, mikor nem Walter White volt, hanem  az alvilágban hírhedt Heisenberg. 

A keresztapa

A Keresztapa egy zseniális film. Most megy a televízióban és nem tudom nem nézni. Egy gondolatom van az egész alkotással kapcsolatban.

A könyv az jobb.

Igen, a Keresztapa egy könyvadaptáció. Mario Puzo regénye zseniális. A film tele van tökéletes pillanatokkal, alakításokkal, operatőri munkával, de az ebben lévő jelenetek mögött ott van megannyi rezdülés, ami csak a prózai leírásban jelenik meg igazán. Az egész maffia leírása zseni és nagyon jól kivan dolgozva a hozzájuk kapcsolódó egyszerű emberek élete is, mennyire befolyásolja őket a Don szervezete. Őszinte leszek, először untam ezeket a részeket, de nagyon gyorsan az vettem észre, ezek is ugyanúgy lefoglaltak, mint a Don felemelkedése például. Coppola műve tele van utalásokkal a könyvre, ami ott sok oldalon van kifejtve, kidolgozva (érdekes, a regényben csak az első film és a második egy része van benne, a filmek folytatásainak forgatókönyvét, ahogy olvastam, Mario Puzo Coppolával együtt alkották meg).

Végszóként: A film zseniális, meg kell nézni.

A könyv pedig teljesen elvarázsolja az embert, én nem voltam képes letenni, azt vettem észre, mindent félretettem, hogy olvasni tudjam. Aki szereti a jó prózai műveket és/vagy érdekli a téma, must have!!!

Végül az egyik kedvenc mondatom a regényből, mikor az öreg consiliere kéri a Dont, mentse meg a haláltól. Az öreg válasza erre:

"-Öreg barátom. - mondta a Don nyugodtan, komolyan, hogy szavai áthatoljanak a szentségtörő félrebeszélésen -, nekem nincs ekkora hatalmam. Ha lenne, hidd el, sokkal könyörületesebb lennék, mint az Isten."

Helyzetjelentés és egy falat sör mellett

Nos, sajna kicsit késnek a cikkek, ennek több oka is van. Egyrészt olyan apró cseprő dolgok foglaltak le, mint vérívó orosz/holland élőhalottak, minden nap Budapesten belül lefolytatott exodus és tömény zöld-filozófia. Sajnos emellett tényleg nem volt időm filmet nézni, de hamarosan érkezni fog az, csak a napjaim nagy részében estére már úgy néztem ki, mint egyik kedvenc filmemnek a hősei, akik lent próbálják meg űzni ennek a életnek csúfolt létezést (nemrég hallottam, Descartesnek nincs igaza, a gondolkodok, tehát vagyok filozófiával...de aki ezt mondta, az szerintem sosem volt másnapos).

Egy egyszerű gondolat (többet akartam írni, de ma csak ennyire vagyok képes, majd holnap pótlok minden elmaradást):

Egyik ismerősöm mutatta a 100 kedvenc filmje listáját. Kedvet kaptam hozzá és belelendültem, de hamarosan rájöttem, mennyire is egy nehéz feladat. Ajánlom mindenkinek, hogy próbálkozzon meg ezzel, jó agytorna és nekem nagyon sok szép emlék jutott eszembe, miközben ezen gondolkodtam (ennek ellenére ez a project még work in progress állapotban van).

Villámkritika: Serbuan maut (The Raid: Redemption, 2011)

Ígérem, jön majd rendes filmkritika is, nem csak villám...

   Ez az alkotás nem akar más lenni, mint egy fasza, pörgős akciófilm. Annak pedig jó! A jelentek nagyon stílusosan vannak megrendezve, látványosak. A sztori egyébként arról szól, hogy egy kommandós egység a helyi maffiózó nagykutya bevehetetlen erődjének tartott óriás bérházba behatolnak elkapni a górét, azonban csak útközben jönnek rá, az egész épület egy csapda a támadóknak...

   Utóbbi koncepció felkeltette az érdeklődésem, mivel a 2012es Dredd film is szinte ugyanerről szólt, de ott valahogy ez sokkal jobban lett megvalósítva (jó, de egy cyberpunkos kész városrészként szolgáló tömbépület legyünk őszinték, hálásabb anyag).A Raid igazából szerintem egy félszemmel nézhető filmecske. Jó, nem rossz, de nem tudta lekötni a figyelmem egy idő után. Furcsa dolog, az utóbbi időben megszoktam, egy akciófilm nem csak önmagában az, hanem képes többet adni. A Nolan féle Batmanek elgondolkodtató ,érdekes kérdéseket vetnek fel, a Bosszúállók vicces és magával ragadóan karizmatikus, az Erőnek erejével vagy a Feláldozhatók a retro hangulatával és a régi színészek játékával fogja meg az embert, a Machete meg maga a stílus...Ezek és még jó pár mostani akciófilm képes többet adni már és a Raidben pont ezt hiányoltam (még a Golyózápor sem volt ilyen, ami legyünk őszinték, nem véletlenül Shoot 'Em Up címmel jött ki).Így az alkotás nem más, mint egy nagyon látványos film, ami nem képes a számomra gyorsan ellaposodó konfliktusba való beleélést és a szerethető karakterek hiányát pótolni, így számomra színtelen szaktalan alkotás, egyszer érdemes megnézni, ha nincs más a terítéken.

   

A kívül hordott alsónadrágon túl: Age of Ultron (Marvel, 2013)

Mi lett volna, ha visszamegyünk az időben és ...?

  Ezt a kérdést sokszor felteszi magának az ember, eljátszadozva különböző alternatívákon, mi lett volna ha.

Nemrég egy házibuli során ment a tv-ben a Vissza a jövőbe első része és a végkifejlet jutott eszembe, mikor elolvastam ezt a képregényt. Elsőre ugyanis nem tetszett az Age of Ultron. Mindig elolvastam mikor egy része megjelent, de közben ott volt az új Dc is és az jobban lefoglalta a figyelmem. Beleolvasgattam, de nagyon zavarosnak tűnt nekem, felületesnek, a vége pedig egyáltalán nem fogott meg. A napokban belemerültem az új Marvel összefogó sztoriba és gondoltam, miközben várom az új részt, elolvasom újra, most már egybe, az Age of Ultront. Figyelmesen vettem a kezembe most és azt vettem észre, hogy majdnem lekéstem az előadásom, mert nem bírtam lerakni.

  A történet úgy kezdődik, hogy a Gonosz győzött. Ultron, a Bosszúállók visszatérő ellensége egy húzással letarolta egész New Yorkot, az emberek a hozzá hasonló gépei elől menekülnek az üszkös

romok között, miközben a megmaradt hősök és bűnözők a Central Park alatti világvége óvóhelyen ülnek tanácstalanul. A történet felvezetése alapból jó, de itt rögtön ki kell térni, hogy pont, mikor az ember belerázódna ebben a helyzetbe, rögtön jön egy fordulat és elindul egy olyan időutazós irányba, ami intelligens és lebilincselő. Gyakorlatilag a történet nem csak fordulatos, de a hangulata is folyton változik. Az egészben ami egyedül megmarad, az a sötét alaptónus.

  Az Age of Ultronban talán az egyik legjobb része az, hogy tele van emberi pillanatokkal. Tudom, nagyon

furcsán hangzik, de itt tényleg igazi átütő jelenetek vannak benne. Nagyon jól érződik a karaktereken, hogy mindegyikőjük elvesztett valakit és ez nem hagyta őket érintetlenül. A Fekete Özvegy félig leégett arca félelmetessé teszi, ahogy látja rajta az olvasó, hogy milyen gyűlölet izzik benne. Tony Stark hisztérikus nevetése annyira emberi, mikor kiderül, Ultron hogyan győzött. Az első rész végén pedig az ember hátán föláll a szőr, mikor mondják, Amerika Kapitány dolgozik a megoldáson és gyakorlatilag összetörten ül egy fal mellett és néz a semmibe (majd ugyanolyan jó ahogy ez elkezd változni). Itt érdemes megjegyezni, egész marvel világra kiterjedő füzethez képest nagyon ügyesen oldották meg, hogy minden karakternek (aki él...) meglegyen a maga ideje.

  Nekem egy másik piros pont az, hogy bár a filmekben Samuel L Jackson nagyon kemény (mint, mindig), de ebbe a képregénybe éreztem, mit is jelent ebben a világban a Nick Furry név.

  A szereplőknél maradva fontos kiemelni, hogy kettő túlélő szerepel talán a legtöbbet az Age of Ultronban, ez a páros pedig valami zseniül lett eltalálva. Egyik maga Rozsomák, másik pedig a Fantasztikus Négyes Láthatatlan Nője. A kettő hős olyan messze van egymástól, amennyire csak lehetne és talán pont így is működnek jól. Hölgyeké az elsőbbség. A Láthatatlan Nőn férje és gyermekei elvesztése után egyszerre van letargiába és próbál bármit megtenni, hogy megbosszulja őket, de közben pedig vívódik a lelkiismeretével, mikor Ultron megakadályozásáért olyasmihez kéne adnia a beleegyezését, ami teljesen ellenkezik önmagával. A Rozsomáktól való búcsúzása a végén meg nagyon jól mutatja a kettejük közötti furcsa kapcsolatot.

 A Rozsomák meg, ha így szóba került...én még nem láttam képregényt, ami mostanában ennyire jól visszaadta volna a karakterét. Lehet, a marvelnél most direkt fejlesztik, hogy sokkal felelősségteljesebb legyen, az események azonban kiváltják belőle azt, amiért Rozsomáknak hívják. Nyers, brutális erős és...de hát nem írok róla többet. Egy dolgot muszáj SPOILERBE ellőnöm: mikor a két idősík Rozsomákja találkozik és el kell dönteniük, ki mehet vissza, nehogy paradoxont okozzanak...hát ahogy az egyik kijelenti, ő hal meg és a másik tudja mit kell csinálni, majd bemennek egy barlangba és pár percre rá csak az egyik jön ki, véres karmokkal...ááá.

  Nagyon szépek a rajzok is és itt nem csak a jelenetekre gondolok vagy a fent említett érzelmes pillanatokra, hanem arra is, a különböző idősíkokon mennyire más vonások vannak. Talán a legszembeötlőbb az, mikor a múltbeli jelenetekben a képek arra a régi kiadványokra hajaznak, amiket gyermekkoromban forgattam. Emellett nagyon jó a létrehozott alternatív valóság, amiről annyit mondok csak, hogy Tony Stark vezeti a világ egyik részét, aki a csatákban annyira leharcolódott, hogy gyakorlatilag Darth Vader szerűen kapcsolódik a páncéljához (és hasonló a (megmaradt) emberi részük)...

  Összegezve a képregény nagyon jó és kifejezetten jók egyrészt a nagyon emberi részek, másrészt pedig az időutazás és a múlt megváltoztatásának a nagyon intelligens bemutatása, megmutatva, mennyire is egy létező dolog a Pillangóhatás.

Villámkritika: Argo (magyarul: Argo-akció, 2012)

Először is sajnálom, hogy ennyire nem tudtam a blogra írni, de hát pihentető korlátozott internetes

száműzetésbe voltam (ami önkényes volt és nagyon élveztem), emellett pedig nagyon lefoglalt a Pax Romana. Aggodalomra semmi ok, most itt az Argo (nem tudok Argo-akciót írni, nem tehetek róla) és holnap meg jön Ultron Kora.

  A film az iráni forradalom egy története alatt játszódik. A változást követelő tömeg megostromolta a helyi amerikai követséget, ahol hat elmenekült civilen kívül minden dolgozót elfogtak. Előbbiek a kanadai követségre menekültek ,ahonnan azonban ki kell hozni őket nemzetközi incidens nélkül, egy olyan városban, ahol vadásznak minden államokból jött emberre. A CIA rögtön rááll a dologra és egy emberük (Bruce Wa...azaz Ben Affleck) kitalálja a tökéletes szöktetést (a sztori amúgy igaz történet alapján készült).

  Ez a film bitang jó. Érdekes benne az, ahogy a mai Irán megszületését bemutatja. Van benne jó pár nagyon szép gondolat a filmezéssel kapcsolatban és magáról az átverésről, illúziókról. Ben Affleck jól játszik benne, de amúgy is a színészek egy teljesen jó színvonalon dolgoznak. A képek szépek, a környezet (amennyire én látom) teljesen korhű, a rendezés nagyon jó és a repteres jelenet...hát én rég láttam ilyen feszült, szó szerinti akciót nélkülöző perceket.

  Amiért érdemes még egy kicsit írni róla, az a műben lévő gyűlölet megjelenítése, amit Ben Affleck nagyon jól megfogott és vászonra vitt. A népharag, amit az irániak éreznek egyrészt jogos, másrészt pedig láthatjuk, ennek nem a létrehozóján fejtik ki, hanem az egyszerű amerikai követségi dolgozókon (na jó ez nem teljesen igaz, volt közöttük pár CIA ügynök). Durva erővel hat a bazárban lévő jelenetben lévő indulatok, a túszdrámából kiragadott rész vagy pedig az, ahogy a hat kanadai követségen vesztegelő amerikai a védett falak között is halál sápadtan rejtőzködik...Én nem tudtam megérteni ezt a gyűlölet, de rájöttem, valószínűleg nem is tudom, amíg át nem élek valami olyat, amit senkinek sem kívánnék...

  Amúgy érdekes, ez a film után egy kicsit az elutasító hozzáállásom után átváltottam egy majd kiderülre, Gézánk Batmankedésével kapcsolatban. 

A kívül hordott alsónadrágon túl: Kingdom Come (Dc Comics, 1996)

Furcsa lény az ember. A létezésünknek az életről kell(kéne?) szólnia, mégis, mindig előkerül a világvégének a kérdése. Az emberi vallások ezreit foglalkoztatja ez, ha tippelnem kéne, az embereket a Bibliában melyik rész érdekli legjobban, akkor a Jelenések Könyvére raknám a pénzem. Meglepő-e így, hogy a két kedvenc, legjobb műnek tartott képregényem mindkettő cselekményében a világvége komoly szerepet játszik. Sokban kapcsolódnak egymáshoz. Mindkettőben a hősök pusztulásáról van szó.

  A Kingdom Come idejében az első igazi hősök kora lejárt. Az ő követőik lepték el a világot, egy új generáció, akik sokan vannak, szomjazzák a dicsőséget. Erőszakosak, fegyelmezetlenek és célpont nélküliek, így energiájukat egymáson vezetik le, miközben az egyszerű halandók félve nézik a felettük harcoló félistenek harcát nap mint nap. A történet elején Norman McCay tiszteletes végignézi a látomásokkal küzdő barátja halálát, akit régen a Homokemberként ismertek. A haldokló hős egy végítéletről beszél, mikor távozik az élők soraiból. Ezután nem sokkal keresi meg az öregembert a Szellem, a végítélet angyalaként, hogy tanúja legyen az eljövendő eseményeknek. Az időzítés nem is lehetne jobb, ugyanis Atom Kapitány halálával, ami egy teljes államot tett radioaktívvá, a régi szuperhős generáció visszatér, hogy a tékozló gyermekeket felelősségre vonja. Vajon megváltók lesznek vagy pedig az apokalipszis elhozói?

  A képregény legjobb pillanatai egyértelműen az öreg, megfáradt hősök reakciója a világra és arra, amit tett velük a hosszú harc. Superman egyedül, a világtól elvonult farmer. Az idővel isteni szintre emelkedett hérosz nem találja helyét a világban, az elvei öregek, ő pedig eltávolodott az emberektől (mi sem mutatja jobban, mint mikor számomra teljesen szívszorítóan csak földlakóként utal szüleire és meghalt feleségére...). Flash a sebesség erejétől gyakorlatilag kilépett az emberileg értelmezhető idő világából és egy mindenhol egyszerre ott lévő fizikai erő, mint emberi lény.Zöld Lámpás a gyűrűje által alkotott Föld körüli pályán lévő palotájában várja, hátha valami idegen támadás éri a földet...magányos trónusán vár és vár...Wonder Womant elűzték otthonából, mivel a béke ügynöke helyett csak az erőszaké lett, Aquaman pedig a tengerek mélyére vonult, teljesen eltávolodva a felszíni élettől. Batmant természetesen nem lehet kihagyni. Az öreg, szuszpenzorok által mozgó, megtört testű, de akaratilag megingathatatlan hős rendőrrobotjai által hozott létre egy bűn nélküli, félelemmel teli, biztonságos Gothamet. A Wayne kúria romjainak barlangjában ül és onnan irányítja rendfenntartóit.
  A hősök pedig elindulnak leszámolni örökségükkel. Jó pár kérdés felmerül, amire útközben kapunk csak választ. Tulajdonképpen a régi héroszok miért is vonultak vissza? A régi karakterek megpróbálják azt, amit olyan sokan próbáltak meg a világtörténelem során: a régi eszmékkel visszahódítani a fiatalokat, hogy azok az új dekadenciájukba ne pusztítsák el a világot. Itt látszódik meg az, ami Batman karakterében képileg is látható: a múlt héroszai nem fizikailag buktak el, hanem akaratilag. A jelkép halálát nem a testi pusztulás, hanem a belefáradás hozta el, ez pedig visszatérve kérdésesen hat a világra. Az ideákat magába hordozó hős, Superman, régi megértésével próbál az akkori problémákra válaszolni, még Wonder Woman, aki elbukott kitaszított lett népénél, hasonlóan erőszakosan akarja a kérdést megoldani, mint az új kor. Mennyire cinikus ez az elénk táruló világ, ahol gyakorlatilag egyedül a mindig számító, a legrosszabbra felkészülő Sötét Lovag az, aki nem csak az események után szalad?
  Az emberekről nem ejtettem szót, pedig tulajdonképpen ők a történet kulcsai. A múlt idő héroszai miattuk vonultak tulajdonképpen vissza. A tömegekben nincsenek meg ugyanis azok az eszmék, aminek ikonjai voltak a különböző öreg képregényhősök. Számomra a kötet egyfajta választ ad arra, miért nem csak egy olcsó húzás az újabb füzetek eladására, hogy például a Batman időről időre beteszi a Jokert a börtönbe,

majd az újra megszökik. Milyen egyszerű lenne szimplán eltenni őt láb alól, mondhatja az egyszerű ember. Hiszen egy tömeggyilkos! A város védelmezője mindig, több haláleset után elkapja és idővel minden kezdődik újra. A Kingdom Come világa ugyanis az a világ, ahol nem Gotham védelmezője, de más engedett a csábításnak...egy esett képes volt egy kialakított világ kulcsrönkje lenni, amit kivéve minden feltorlódott rönk elindult...Az emberek pedig későn jönnek rá, milyen védelmezőik voltak és most már félve néznek ezeknek mind a új, mind pedig a régi generációjukra. Nem jönnek rá, milyen világtól is óvta őket a védelmezőik, akiknek hiányára ők sem képesek rendes választ adni, csak ostoba, pusztítóbbat, mint amit a felettük álló hősök adnak.
  A képregényt nem csak a története miatt érdemes elolvasni. A képei gyönyörűek, talán az egyik legszebb, amit olvastam. Felnőttesek a vonalak, az arcokon mesterien ábrázolják az érzelmeket, a csaták kaotikusságát pedig jól érzékeltették a rajzolók. A hősök időskori ábrázolása pedig nagyon kreatív, mindenki nagyon "okosan" öregedett. A színek nagyon jó idomulnak a jelenethez. A csaták sokszor színkavalkáddá változnak, még a sötét tónusok gyönyörűen passzolnak, mikor ilyen hangulatot áraszt a történet. A karaktereknél nagyon tetszik, mind arcmimikájukban, mozgásukban és mondataikban mennyire megjelenik a személyiségük, igaz, itt az öreg Bruce Wayne erősen arisztokratikus, enyhe lenéző modora viszi a prímet.
  A mű elolvasható az egyik magyar fordító oldalon, nem tudom eléggé megköszönni a munkájukat, hogy ilyen formában elolvashattam ezt az alkotást.
 


Egy kis cikkajánlást a végére: a Watchmen a másik ilyen mű, amit hasonlóan szeretek és sok közös pontja van a Kingdom Come-al. Róla nem fogok cikket írni. Ennek nagyon egyszerű oka van: arról ugyanis régen olvastam egyet és akkor döntöttem el, a képregények nem is annyira gyerekes dolgok (vagy legalábbis egy részük!!!), mint ahogy azt az ember hinné. Mindenkinek ajánlanám így a vele foglalkozó cikket.

Egy falat sör mellett: Pár kósza gondolat

Nos, sok minden történt mostanában (szemfogak, beiratkozás, pax romana, Rákoskeresztúr), úgyhogy a tervezett cikkemmel picit kések, úgyhogy pár gondolatot osztanék meg, hamarosan azonban Királyság Jön.

Először egy idézet, Woody Allentől, aminek szerintem nagy mondanivalója van, sokkal inkább szerintem attól, ki hogyan értelmezi: 

"Megismerhetjük-e" ténylegesen a világmindenséget? Ugyan, hiszen a kínai negyedben is alig ismeri ki magát az ember!

Ezen felül két videót, azaz hangfelvételt osztanék meg, kis hazánkról.

Először Bödőcs Tibor, általam nagyon szeretett humorista rádiójelenete (ha jól tudom, szerencsére több nem volt, ez nem a fenti írás minőségére utal, hanem arra, hány magyar társa vesztette el humorérzékét a hétről hétre pénzért írt jelenetekben), ami hát nos...hallgassátok meg.

Másodszor egy Litkai Gergely konferansz a mai magyar helyzetről, nem szeretem az ilyen aktuálpolitikás szövegeket, de itt egyrészt nem érződik a szokásos magyar pártállásos acsarkodás, másrészt pedig ilyen kreatívan, szatirikusan még nem hallottam országértékelést.     

A kívül hordott alsónadrágon túl: Uncanny Avengers (2012-?)

Nagyon régóta szeretnék már egy kedvenc képregényemről írni, de mindig jön valami, ami eltereli a

figyelmem.

 Ami most az Uncanny Avengers.

 A történet érdekesen indul. A marvel háza táján pillanatnyilag nagy mutánsellenesség van. Küklopsz egy mutáns lázadást szervez, Xavier pedig halott. Válaszul Küklopsz öccse (jah, van ilyen...) és pár mutáns megpróbálják a kedélyeket lehűteni, egy közös Avengers X-men csapattal, aminek tagjai a fent említett Küklopsz öcsi, Vadóc, Rozsomák, Amerika Kapitány, Thor és Skarlát Boszorkány. Dolguk van is, ugyanis Vörös Koponya ellopja Xavier testét és az agyán keresztül megszerzi a telepata képességeit a kedves professzornak, majd egy agymosott mutáns sereggel New Yorkra (Alap) támad.

 És ez eddig fasza. Jók a karakterek, jók a történetek, akció. Az alapötlet is zseni és nekem ez volt az első Vörös Koponya képregény szereplése életemben és nagyon adja a karakter. A csapatdinamika is működik, amit azért nehéz írni, miközben pedig megvan a avengers és x-men konfliktus is.

 Miért lesz akkor ez az első lehúzó képregénykritikám?

 Az első öt számmal lemegy ez a sztori. A következő kifejezetten érdekes, egy laza kis akció, de amúgy meg érdekes ötletek vannak, a csapatot hogyan reprezentálják a média előtt.

 Utána meg megjelenik egy olyan jelenség, amitől Rozsomákszerű őrjöngésbe kezdhetnék.

 A következő sztori elkezdődik, bejönnek olyan karakterek, akikre ránézek és azt se tom, kik. Olvasom már a 12. számot és most volt először az egy sorozatnál, hogy hiába próbáltam utána olvasni a hátterének, nem sikerült. Tíz perc után feladtam. Mennek a jelenségek, össze vissza történnek dolgok és nem látom értelmét, nem tudom mi van, kik kit mivel és mikor és mennyivel/mennyiért. Magyar fórumokat megnéztem és elképedve láttam, hogy valaki összeszedte, kb tíz évnyi marvelt kell újraolvasni egy szám értelmezéséhez.

 Nem tudom elképzelni, miért jó a képregényiparnak olyan számokat írni, amiket csak a veterán

képregényolvasók értenek. Végre elkezdődött az, hogy ez a médium is nem egy szubkultúra része, hanem képes nyitni a tömegek felé. Elég csak a Dark Knightokra vagy a Marvel filmekre gondolni. Engem szinte sért, hogy egy ilyen jó ötlettel, kezdő sorozattal, amit agyonreklámoztak, behívná az új olvasókat és még aki hajlandó utánajárni, még az is többet ért 0 fizikai tudással a kvantumfizikából, mint ebből...

 Tényleg ennyire csak egy "kocka" réteg kiszolgálására lenne jó a képregényipar, akik félszavakból értik egymást? Ennek ellenére az első öt részt szívesen ajánlom bárkinek!

Villámkritika: Elysium (2013)

NE nézzétek meg. Amennyiben tetszik az alapötlet, üljetek le a rendező első filmje elé, ami a District 9 (2009). Mindkettő film megpróbál egyszerre akciót és társadalmi kérdéseket adni. A kettő között a különbség:

  A District 9 egy egyedi, idegen, egzotikus bölcs, elegáns harcstílussal.
  Az Elysium egy látványosan kapálózó, részeg és naiv butaságokat fecsegő amerikai.
  Első egy igazi, finomságokkal teli alkotói film, a második pedig egy jó ötlet buta popcorn mozira lebutítva.
  Hiába ellenkeztem a gondolat ellen, hogy ugyanaz a rendezőjük, mindkettő alkotáson rajta láthatóak a keze nyomai. Reménykedjünk csak, hogy a fiatal (a District 9-t 30 évesen rendezte...), dél-afrikai tehetségnek ez csak egy mellélépése volt. Pont ezért is inkább a District 9-ból rakok ki (elmaradhatatlan) képet, tessék azt megnézni, aki nem látta.
  MOST!

A kívül hordott alsónadrágon túl: Anhilaton (2005-2007) és Anhilation Conquest (2007-2008)

Tegyük föl a kérdést, mit lehet tenni akkor, ha egy író(csapat) kap egy képregény felkérést, aminek a

karakterei legyenek a B-kategóriás Marvel jók és rosszak, célként megfogalmazva, hogy kezdjen velük valamit és legyen az űrben a történet.

   Nos, egy irtó jó epikus, igazi képregényt.

  Miközben a Földön éppen a világ szuperhősei egymásnak esnek mondvacsinált (és írásilag erőltetett) okoknál fogva, közben a galaxis peremén egy óriási flotta halad végig a galaxison, mindent szinte szó szerint letarolva. Elbukott vagy a bukás szélén álló birodalmak hősei, szolgái vagy renegátjai egyesülnek megállítani ezt a hadsereget. Közülük jó párjukat nem is a kötelesség vagy a becsület, hanem a túlélés iránti vágy vagy be nem teljesített bosszúk vezérlik. Ez az összeverbuválódott csapat pillanatnyilag a galaxis utolsó reménysége.

 Szerencsére az írók egy ügyes húzáshoz folyamodtak. A főbb szereplők mindegyike kapott egy pár füzetes előzményt, ahol jól meglehet ismerkedni a karakterrel. Vannak közöttük jobbak, vannak rosszabbak, de az egész összhatás kifejezetten élvezhető. A két nagy füzettel összesen nyolc ilyen történet van, úgyhogy ezért nem lehet követ vetni az írókra. Emellett pedig nagyon jól megjelennek a hősök motivációi, miért szállnak szembe egy legyőzhetetlen flottával...és ezek igazi emberi okoknál fogva teszik, nem azért, mert ő Pókember és a nagy hatalommal nagy felelősség jár és blalbalbalalbbala...

  Ami pedig ezek az érdekes sztorik után jönnek, az azonban maga az igazi epikus sci-fi csata. Izgalmas, monumentális, vicces, letehetetlen. Az akció pörgős, látványos és még ismételhetném ezeket a szavakat, de fölösleges. Ilyennek kell lennie egy igazi szuperhősös képregénynek.

  Itt kell megemlíteni a legfontosabb erényét, ez pedig az, hogy olyan karakterek szerepnek benne, akiknek

nincsen egy olyan kánonjuk, amihez lehetetlen hozzányúlni. Esendőek igen, de közben pedig kemények, ha kell kegyetlenek és sokkal, de sokkal véresebbek. Itt tényleg úgy viselkednek, hogy itt van a világ vége és mindent szabad (egyik példa, mikor Ronan, a vádló erkölcsi kötelességét teljesítve kinyírja a megmaradt hadseregtiszteket a háború kellős közepén...igen, ő a történet egyik hőse). A másik igen eltalált pedig a "gonoszok". Igen, mindkettő füzet fő antagonistája őrült és veszélyes (igaz, jól eltalált, hogy a motivációik sötét és betegesek, nem pedig a VILÁGOTAKAROMURALNIMOST), azonban mellettük vannak olyan karakterek, akik igen, annak mondhatóak, közben pedig tulajdonképpen inkább csak  természetüknél fogva túlhaladtak ezeknek az erkölcsi normáknak, erre tökéletes példa a talán legjobb szereplője az egész történetnek, Thanos.

  A képregényt egy magyar oldal lefordította, a csapat munkáját nem tudom nem becsülni és dicsérni.

  Itt ejtenék pár szót a mainstream karikról. Nekem ez volt az egyik első képregényem, amit idősebb fejjel elolvastam és bitangul tetszett. Felnőttesebb ugyanis. Reálisabban reagálnak a hősök a világra, mint népszerűbb társaik, akiket nem szabad beszennyezni és jónak kell lenniük. Mivel az ő szimpátiájukat és fiataloknak szóló üzenetüket fenn kell tartani, nem ölhetnek vagy lehetnek igazán erőszakosak, ami párszor nagyon, de nagyon gázul hat (ez csak egy példa volt, nem akarok senkit sem tömegmészárlásra buzdítani). Mind a Green Arrow, mind Hawkeye nem gyilkol például, miközben könyörgök, íjászkodnak! Legyünk őszinték, az egy olyan eszköz, amit élőlények megölésére találtak fel! Szinte csak ez az egy funkciója van. Megtudom érteni a NO killing politikát, de párszor már kiherélik így a karaktereket és nagyon furcsa lesz az egész ténykedésük vagy logikátlan...nekem legalábbis ez jutott eszembe az Anhilation kapcsán.

   Ja és még egy dolog: érdekes módon a fentiek ellenére mégis Superman és Amerika Kapitány helyett nem az ikonikus megkérdőjelezhetetlen hősöket szeretjük, hanem a darkosakat, mint Roszomák vagy Batman...

Villámkritika: Star Trek Into The Darkness (2013 és mellé Star Trek (2009))

Újfajta cikk fajtával érkezek, amiről nem is nagyon mondanék semmit, hisz a név magáért beszél.

   Star Trek 2, meg kell nézni, aki szeretne egy igazi sci-fi akciót látni.

  Picivel bővebben: J. J. Abrams első Star Trek filmje olyan hangulatot adott nekem, mintha a Star Wars régi trilógiát vették volna fel a XXI. században, ahol nem csak az a karakter számított, akinek fénykardja van vagy Natalie Portman. Jó, legyünk őszinték, lehet egy fénykardnak és neki ellenállni??? (A jobboldali képnek nincs semmi köze a Star Trekhez, szimplán 1. Felakarom kelteni a figyelmet a cikk elolvasására, 2. Nem lehet neki ellenállni.)

  Jól tudom, most megfogtok támadni, de a Star Trek első része nekem azt a Hoth bolygós, Bespines és első Halálcsillagos hangulatot hozta vissza, amit annyira szerettem és sci-finek éreztem a filmeket. Visszatérve a fősodorhoz, az elsőben a karakterek jók voltak és érdekesek, nem kellett ismerni hozzá az azt megelőző sorozatot és filmeket és még fogalmam sincsen miket, mivel sosem voltam Star Trekkes és mégis élveztem a 2009es alkotást.

  Pörgős, látványos, jókat nevetsz rajta és lightos üzenete is van a filmnek. Ez volt az első film, a második meg teljesen ugyanilyen, szerintem egy picivel jobb, de hát Benedict Cumberbatch Khanként zseni, plusz talán a sztori is kicsivel jobban bejött nekem. Aki jót akar szórakozni, nézze meg mindkettőt, az elsőt azért illik megnézni a második teljesen élvezéséhez, úgy jönnek ki a poénok. 

  Úgy látszik egyébként a filmnek van egy hivatalos képe, ugyanis mikor Khanról kerestem valami faszát, akkor is ebbe futottam bele, amit megtudok érteni, nagy volt a csábítás a kép kirakására, de féltem, még a végén másnak fogják a blogot hinni, mint ami (de én azért megtudom érteni, miért is kerül elő ilyen sokszor...)

A kívül hordott alsónadrágon túl: Thor, God of Thunder 1-11 (2013)

Az újraindult Thor sorozat (eddig is volt, csak újrakezdték a számozást...hosszú, képregény marketingbeli húzásról van szó itt) írója feltette azt a kérdést, hogy egy jól megírt Thornál mi lehet még királyabb, mivel lehet még jobban emelni az amúgy zseni január óta menő sorozatot.

  Három Thorral!

 Ez a húzás önmagában egyszerű és nagyszerű, de ha hozzátesszük, hogy a "jelenkori" avengerses Thor mellé rakjuk társként a múltból jött fiatal, fegyelmezetlen verzióját és a jövőben Asgard vezetőjeként uralkodó egyszerre önmaga és Odin keverékeként létező öreg Thort, a húzás zseni.

  De nagyon előre futottam!

 A történet ugyanis úgy kezdődik, hogy Thor, a bosszúálló megjelenik egy isten háta mögötti bolygón. A szófordulatom majdnem szó szerint értendő is, ugyanis a helyiek siránkozásából megtudja az asgardi isten, hogy a csillagok között élő istenei az előtte halandóknak eltűntek. A helyzet azonban sokkal rosszabb, mint ahogy megtudja a villámok ura: előbbieket ugyanis lemészárolták.

  Ezalatt a múltban egy fiatal Thor még Mjolnir nélkül, két harc és ivás között egy Gorr nevű lénybe fut bele,

aki az istenek mészárosaként mutatkozik be neki, miközben éppen végzett a szláv panteon egyik tagjával.

  Egy harmadik idősíkon pedig egy megtört viharisten ül a kihalt Asgard trónjában, miközben egy ostromló fekete sereggel való végső megmérettetésre készül, egyedül, fáradtan, magányosan.

  A három idősík között folytonos ugrálás van, azonban ez egyáltalán nem megy a történet kárára. Jó párszor nagyon szép játék van vele, érdemes lenne mind képregény, mind más médiumban íróknak megfigyelni ezt a módszert. Amennyiben még a cselekményről van szó: Gorr, a történet központi karaktere Thor mellett nagyon jóra sikeredett. Minél több tud meg róla az ember, annál inkább emberibb lesz az elején lévő lelketlen gyilkológép. Az istenek nélküli világra áhítozó lénnyel kapcsolatban sok kérdés felmerül, amit nagyon szépen bont ki az író. Jó pár irtó jó példát tudnék hozni, de nem teszem ezt meg, mivel azzal csak újabb és újabb állkeresgélős meglepetéstől fosztanám meg az olvasókat.

  Amit külön ki kell hangsúlyozni, az nem más, mind a három Thor. Egyszerre ugyanazok a személyek és teljesen különbözőek. Az olvasó párszor látja ugyanazt az istent a fiatal, fegyelmezetlen formájában; a felelősség tudattal teli bosszúállóban és az öreg, cinikus szinte Odin szerű öregben; közben pedig mások is. Engem személy szerint tudattalanul is elgondolkodtatott az ember öregedésén és az időn, hogyan képes az meghagyni a fogát az emberen, mert az igazi változás nem a kinézetben van...hanem belül.

  Technikai részekről szólva nekem nagyon tetszett a képi világa, a karakterek nagyon jól vannak ábrázolva (spoiler: nekem nagyon tetszett a Gorr féle isten-koncentrációs táborban a túlélő, foglyok koszossága, ami a halhatatlanokat teljesen emberivé tettek). A Thorok között ügyesen rajzolták meg a különbségeket, Gorr pedig kinézetével egy fenevad, de nagyon okosan rajta is meglátszódik a különböző idősíkok közötti változás. Nem hiába van erejével és ereje nélkül máshogy ábrázolva...

  Rövid, éppen hogy nem egy tucat részes sorozat, izgalmas sztorival, elgondolkodtató kérdésekkel és gyönyörű képi világgal, amihez nagyon fasza akció tartozik. Mindenkinek érdemes kipróbálnia! Legszívesebben elolvastatnám mindenkivel, aki azt mondja, a képregények buta, üres alkotások.

A kívül hordott alsónadrágon túl: Marvel vs DC

Mai nap során nem egy képregényt fogok bemutatni, hanem inkább a két kiadóval foglalkozok (Azt hittétek,

a sok film után ők elfelejtődtek, mi? :) ). Előre szólok, ez nem egy intellektuális ökölharc lesz azzal kapcsolatban, melyik világ karakterei a jobbak. Nem fogok nagy sztorikat se mesélni Stan Leeről és magáról a műfajról sem. Célom sokkal inkább az, hogy meghatározzam, mi a különbség szerintem a két univerzum karakterei között. Őszinte leszek, jó pár gondolatot olvastam különböző fórumokon ezzel kapcsolatban vagy vitáztam ismerőseimmel és úgy vettem át pár meghatározást, amiket itt közlök. Ezek nélkül kétség kívül lehet nem tudtam volna most ezt a cikket megírni és kialakítani ezt a személyes véleményemet ebben a kérdésben.

  Én ugyanis egy igazán fontos különbséget látok. Ez pedig nem más, mint a szereplők és a világ kapcsolata.

 Ebben ugyanis nagyon elüt a két kiadó történetei és szereplői. A Marvelnél a képregények sokkal realisztikusabbak. Tudom, nagyon nagy hülyeségként hangzik ez. Hogy lehet egy olyan sztori reális, ahol egy nagy zöld ember egy norvég istennel együtt szétüt mindent?! Ahogy a nagy rendező nagy filmje mondja, a lényeg a kis különbségekben vannak.
  Szerintem minden történetnek az igazi lényege, magja, a karakterekben van elásva. Nem arra gondolok, mindig hú de kidolgozottaknak kell lenniük. Van, ahol ez teljesen szükségtelen. Nézzük meg például Gimlit és Legolast a Gyűrűk Urában. Peter Jackson filmjeiben tökéletesen működnek, pedig nincs semmi nagy tragédia vagy hasonló mögöttük és a jellemük is igen könnyen megfogalmazható. Visszatérve a fősodorhoz. Anno olvastam kritikaként az egyik magyar fórumon, hogy a DC mennyire visszamaradt a Marvelhez képest, mivel Batman még mindig a barlangjában van, míg az X-menek (akkor pillanatnyilag) rég otthagyva az iskolájukat egy kis szigeten szabad, ENSZ által bejegyzett államot alapítottak (és azóta is változott a helyzet...radikálisan). Ezen keresztül gondolkodtam el és végül állítottam fel az egész cikkem fő gondolatát, amit vallok a két kiadó között különbség fő okként..
   A Marvel és Dc közötti elütést és igen jelentős eltérést úgy tudnám leírni, hogy  a DC-nél a karakter van a
középpontban, az ő személyisége a világ ellen (hiszen a hősök nagy része egy kérdést-mondanivaló testesít meg), míg a Marvelnél sokkal inkább a környezet reagálása a köpenyes igazságosztókra hangsúlyozták ki.
  Hiába szeretem jobban a DC-t, eltudom fogadni teljes mértékben a Marvel féle hozzáállást. Egy Batman és Szupermen történetnek sokszor az a lényege, a karakter hogyan reagál bizonyos eseményekre.  A Marvelnél ezzel ellentétben nincsenek ennyire egy mondanivalót megtestesítő szereplők (persze kivételek mindenképp akadnak, pl Captain America. Vele egyébként estek többségébe nem is tudnak mit kezdeni...igaz, most pokolian jól írják). A Bosszúállók kifejezetten figyelnek a megjelenésükre, ugyanúgy, mint a Pókember. A környezetükre reagálnak, mert úgy gondolják ezt kell tenniük, mert az emberek ezt várják el tőlük és ilyen a világ, ellentétben pl Batman vagy Supermannel, akiket nem érdekli az emberek szeretik vagy utálják őket (lásd lightosabb verzióban a Pókot, radikálisabban a Megtorlót). Velük ellentétben Vasember a régi dolgait akarja helyretenni és a világon segíteni, Thor meg kötelességből teszi a dolgait. Nagyon érdekes, hogy pont emiatt ők fejlődnek, az élettörténetük változik (ami párszor zseni párszor meg szörnyű dolgokat hoz életre).
  Itt az idő kitérni az X-menre. Ők egyrészt a legérdekesebb esete ennek, hisz annyi mindent jelképeznek.

Legjobb értesülésem szerint azért is hozták létre őket Stanék, hogy egy olyan csoportot mutassanak be, akik rendesen élnének, ha nem lenne velük kapcsolatban kialakult előítéletek (sokan meghatározzák, melyik kérdés volt a fő elindítója a csapatnak, de lényegtelen, hiszen mindegyik ilyen esettel kapcsolatban tanulságosak a történeteik). Itt található meg a Marvel legérdekesebb összeütközése az én elméletemmel, a történet vs ikonikus, rendíthetetlen karakterek. A mutánsok sztorija ugyanis őszinte leszek, nem a kedvenceim, most kezdtem csak őket jobban megismerni, ennek ellenére nagyon érdekesen alakult sorsuk (amennyit én tudok: teljes rejtőzésből egy relatíve elfogadott csoport, majd kettészakadás, ahol egyik épp megpróbálja az emberek bizalmát megnyerni, míg a másik forradalmat indít...). A fő gondolatmenethez kell azonban a két megközelítési oldalt reprezentáló személy, így született meg  Professzor X és Magneto. Mindketten olyan jól mutatnak be egy hozzáállást a mutáns ügynél, hogy az zseni. Személyes kérdésem következi az olvasó felé: Magneto gonosz karakter? (A jobbra fent található kép állítólag a képregényekben is megjelenik, nem véletlen a  Magnetó Che Guevarára hajazó ábrázolása)

Visszatérve az elméletemhez, pont ez a két személy, akikkel az írók mostanában nem tudnak mit kezdeni, ugyanis a Marvel féle változás politikájában ők pont elvesztek, hiszen igen jelentős ideológiát hordoznak magukban (Spoiler: Charlest most nyírták ki, míg Magneto pillanatnyilag a kialakuló forradalom eléggé másodhegedűs karaktere...).
    Itt térnék ki a DC-re. Náluk ugyanis kevésbé van változás (ettől függetlenül természetesen itt is található, de kevesebb és nem annyira marginális, mint pl ami most történik a Pókemberrel...hehe). Mind a rosszak, mind a jók akár még elnagyoltabbnak is mondhatóak a másik kiadó hasonló szereplőihez képest...de rájuk nézel és tudod, mit akarnak, mi a céljuk és a mondanivalójuk. Az ő történeteik nem a változásról szólnak és a környezetre való együttélésről. Náluk a kérdés, mi fog történni, mikor a jellemük, amiért mozgatja őket, összeütközik mindennel, ami körbeveszi őket vagy pedig a rejtély mi is lapul a lelkük mélyén, amit sokszor próbálnak elrejteni (erre Catwoman példáját tudnám felhozni). A Joker fizikailag nem Batman ellenfele, mégis ő az igazi ősellensége...azért az, mert a karakter alapját támadja. Lex Luthor pont azt az emberképet mutatja, ami a Superman kiskorában belenevelt idealizált békés lélekkel ellentétben áll. A szabadságot, az erkölcsi kérdések nélküli, mindenkit maga mögé utasító individualista szemléletet jelképezi. A kriptoni atyáskodó, védelmező figurájában elnyomó és idegen hatalmat lát, ami megakasztja a fejlődést a régimódi értékrendszerével. A DC világában sokkal inkább vannak hősök, antihősök és gonosztevők. Batman sosem lesz képes letenni a köpenyét...és mivel már több, mint egy személy és pont ezétz Batmannak mindig lennie kell...

Mozgó Művészet: The Liability (Piszkos Melók, 2012)

Nem tudom, hol kezdjem a filmről szóló cikket.

Megnéztem ezt a filmet és úgy éreztem, igen, jó európai filmet nézni.

   A The Liability egy egyszerű történettel rendelkező film. Főhősünk egy fiatal elkényeztetett srác, aki a mai modern tíz-húsz éves generáció kritikájaként is működik (A film angol, így egyáltalán nem véletlen ez a szál), eltöri az autóját. A nevelőapjának elege lesz belőle és úgy gondolja itt az idő belenevelni a gyerekbe, mi is az élet. Ő maga azonban nem tiszta ügyleteket folytat, így a fiú tudtán kívül egy bérgyilkos sofőrje lesz.  

  Ez a film első olvasatra ismert. Pont ezért tetszett meg nekem. Megnéztem és ha a kedvenc filmmagazinom és még egy tényező (később kitérünk erre) nem inspirál a megtekintésére, azt mondanám, ezerszer láttam már ezt a filmet. Nem, ez az alkotás nem ilyen. Mikor elkezdenéd azt hinni, tudod mi fog történni és mi a film műfaja vagy az alaphangja, jön egy rohadt nagy csavar. Percre pontosan megtudom mondani, melyik résznél hittem azt, hogy ez egy angol gengszter film, majd lett egy szerelmes, később egy buddy movie, utána férfivá érést boncolgató vagy végül bosszúfilm. Talán mindegyik egyszerre.

  Egy másik okból is európai. Abszurd helyzetek vannak benne, olyan mindennapiak, amivel sok amerikai társuk nem rendelkezik vagy pedig csak erre épít...itt ez természetes. A film tempója és stílusa is laza. közben nyugodt, illetve komótos. Nagyon tetszett, jó pár olyan jelenet van, amit egy amcsi film megmutatna, de a The Liability nem. Itt nem kell. Jó pár rész a nézőre van bízva, ő döntse el, a történet ennek a fejezetének mi lesz a vége. Hiába a sok műfaj, amit az ember belelát, másfél órás a film, nincs észveszejtően sok jelenet, a kamera szeret elidőzni dolgokon (a szívószálas jelenet zseni!). Fontos megjegyezni, nagyon jó a rendezés pont emiatt (ja és van benne egy rövid füves-flashes jelenet, ami zseni. Nem tart sokáig, de rohadt jó és stílusos. Rég láttam ilyet...). Kevés szereplő is van, még sincs vele semmi gond. A színészek játékával sincs túlságosan nagy kivetni való, a főszereplő pont olyan idegesítő az elején, ahogy kell, a nevelőapa egy geci stb. Két színész emelnék ki közüllük. Talulah Riley játéka magával ragadó. Egyszerre szép...közben pedig olyan halott szemei vannak, hogy vámpírok elirigyelhetnék tőle.  Ránézel és látod a benne fortyogó megfoghatatlan...nos nem is tudom mit. Vagy nagyon emberi, amit benne látsz vagy teljesen embertelen.

  Itt jött el a másik dolog, ami miatt nagyon bejött az alkotás. Ez pedig nem más mint:

  Tim Roth.

  Igen, nagyon keveseknek mond bármit is. Ő volt a Ponyvaregény elején a rabló csávó. Persze szerepelt jó

pár filmben, ahol lehetett látni, saját sorozata is volt. Én imádom a csávót. Jó színész és olyan British akcentusa van, hogy csak egy ilyenért szeretnék következő életemben az Egyesült Királyságba születni. Mostanra egyébként úgy hangzik, mintha mindegyik szava mögött valami rejtett cinizmus lenne. DE! A filmben ő a kiöregedő bérgyilkos. Annyira jó a profi, mégis emberi karaktere. Az ilyen már sablonnak mondható gyilkosokat sokszor próbálják meg pár aprósággal emberivé tenni. Egy-kettő eszköz, ami mintha mutatná, még mindig emberek, de közben meg egy saját világot élnek. Nos...láttam már itt macskát, etetett madarat meg hasonlókat, de mégis valahogy a hót szürke angliai úton autóban felvett napszemüveg, kubai szivar szívása és kazettás Havanna szám hallgatása mindent visz ebben a kategóriában. Képes ezzel és pár apró jellel ez a fásult, öreg bérgyilkos mégis egy személy lenni, hiába gépiesen működő profi. Nem értem, miért van csak itt szegény Tim Roth, mert zseni most is a játéka

  Elköszönés képen az egyik fiatalkori szerepét osztanám meg, ami egyrészt a sokrétűségét mutatja, másrést meg imádom. Jó szórakozást hozzá!

Egy falat sör mellett: Humor, Monthy Phyton és pár gondolat vasárnap estére velük kapcsolatban

Napokban nagyon vártam egy találkozót, így megpróbáltam minél inkább elmenekülni a hétköznapokból és

lekötni magam valamivel, ami segít, hogy elrepüljön az idő. Nem is találhattam volna erre  a menekülő utazásra jobb útitársat, mint a Monthy Phyton csapatát. Szeretik őket az emberek, a Gyalog Galopp vagy a Brian élete okán, de én imádom a saját sorozatukat, a Repülő Cirkuszt is, amit páran (na jó, magyarok tömege) túl angolnak mond. Fontos itt megjegyezni, nemrég leszinkronizálták Balla Györgyék a cirkuszt. Nem szabad szerintem így nézni, az pedig, hogy az előbb említett humorista a munkája okán még jobban az angol csapat hazai szellemi képviselőjeként lép fel, még szomorúbb. Amit ő csinál phyton féle humor címen, az olyan, mintha egy óvodai rajzot hasonlítanánk a Mona Lisához.  

   A cikk megírásakor azonban nem bukott, sosem nevettető magyar humoristák(???!) félrelépései és hamis illúzióinak a kivesézését céloztam meg. Sokkal inkább az utóbbi napokban a humorral kapcsolatban tőlük tanult két, összefüggő mondanivalót szeretnék közölni.

   Elsőként John Cleeseről raknék be egy idézetet (jobbra látható képünkön), ami szerintem beszédes annyira, hogy ne kelljen kommentálnom. Egy társa mondta ezt róla: "Nehéz ember, nem könnyű vele jóban lenni. Azért olyan vicces, mert sosem akarta, hogy szeressék. Ez valamiféle magával ragadó, arrogáns szabadságot ad neki."

   A szabadság. Ez szerintem nagyon fontos forrása a humornak. Mivel közeli családtagjaim folyton rádiót hallgatnak, belefutok többször is a magyar kabaréba. Az itt előadott jelenetek 99%a nem vicces. Mondhatnék rájuk minden csúnya jelzőt, de fölösleges. Mi lehet nagyobb sértőbb és szomorúbb egy humorosnak szánt próbálkozásnak, mit a fenti jellemzés? Az íróik hétről hétre mégis megszülik ezeket, erőlködnek és közben nem is hajlandóak észere venni, mennyire egy futószalagon dolgozó munkások lettek. Hónapról hónapra előjön a poén, hogy cípős kicccic cirke, meg az NDK turmixgép. Komolyan??? 2013ban? Az ezredfordulón már nyugdíjba kellett volna küldeni mindkettő poént (újabb képzavar, tudom)... Itt jön pedig be a Phytonok egy szerintem nagyon jó hozzáállása, az önreflexió. Képesek magukon nevetni, felismerni a hibáikat és ha kell, akkor még a BBC-t is parodizálni, aki adta nekik a lehetőséget, hogy adásba kerüljenek. Nem élnek egy fennkölt arroganciában, hogy minden, amit kitalálnak rögtön minden rekeszizmot izomlázba kerget. A legtöbb humorista, főleg Magyarországon a "nagy öregek", nem képes ezt feldolgozni. Egy kereskedelmi csatorna esti műsorában, fizetett tapsoló közönség előtt egymásra kacsingatva lövik rosszabbnál rosszabb poénjaikat és próbálják elfelejteni, mennyire elszállt felettük az idő. Nem tudják azt, ami fontos az ember fejlődésében: a saját csalhatatlanságunkba való vetett hit mennyire is szinte mindegyikünk számára egy ostoba, álombeli illúzió. Szerintem felismerni a ballépéseinket és nem feszülni  és rettegni, hanem nevetni rajtuk, az első lépes annak az irányába, hogy túltudjuk magunkat tenni ezeken és továbbléphessünk...

Egy rövid jelentet ajánlanék a végére, amiben szerintem meglátszik az angol csapat hozzáállása önmagához.